A hetvenes évek közepén hallottam először Cseh Tamást énekelni. Állt egy fiatal gitáros fiú a 25. Színház színpadán és már az első dal után éreztem, hogy megváltozott az életem. Hogy még minden előttem áll, s mostantól minden megtörténhet. És hogy ami idáig volt, csak előjáték volt az Élethez.

Ott voltam vele a Lajos forrásnál, ahol az osztály jót nevetett, a krakkói gyorson koronára váltottam hatvanöt zlotyit, és vártam a csatlakozást egy éjféli pályaudvaron.

Mindez a valóságban is megtörtént velem. És megtörtént sokunkkal. Csoda volt, hátborzongató és félelmetes. (Csak egyszer történt hasonló az életemben, amikor Bálint György A toronyőr visszapillant című könyvét először olvastam).

1976 januárjában már vagy fél órával a kezdés előtt ott voltam az Új Tükör Osvát utcai klubjában, hogy a Krakkóból nem igazán legális módon importált Grundig-licence magnómmal szalagra vegyem Cseh Tamás dalait. Az első sorban szerettem volna ülni - ha nem is könnyen, de végül sikerült.

Értelmiségi körökben akkoriban az Új Tükör című hetilap klubja volt a legnépszerűbb hely Budapesten. Ha az újságok programajánlóiból nem is, a városi szájhagyomány útján mindenki tudta, hogy itt játszik Cseh Tamás. Csakhogy a szervezők, nyilván felsőbb utasításra, minden alkalommal „árukapcsolták” a gitáros-énekest valamilyen, még nálánál is „magasabb” kultúrával.

Ezen a januári napon egy Kossuth-díjas író volt az előműsor. A nevére is emlékszem, de iránta való tiszteletből nem szívesen írnám le. (Ő csupán kárvallottja az eseményeknek, de valójában nem róla szól ez a történet.)

Körülbelül fél nyolcig talán ha negyed ház lehetett - az est második fele, 8 órától volt Cseh Tamásé. Amikor az író úr produkciója a vége felé közeledett, hirtelen kezdett benépesülni az addig eléggé gyéren töltött nézőtér. Nem sokkal nyolc előtt már a csilláron is lógtak.

-Érdekes -, mondta zavartan és az utána következő produkcióról mit sem sejtve az író úr - talán sokan elnézték a kezdési időpontot. Ilyen még nem fordult elő velem, hogy az előadásom végére érkezzen a hallgatóság nagy része.

A közönségből kirobbanó kuncogás és a nevetés a nézőtéren nem az író úrnak szólt…

És emlékszem Cseh Tamás egyik Közgázos fellépésére is. Az egyetem akkori rektorát Szabó Kálmánnak hívták, de ezt persze Tamás nem tudhatta. Honnan is tudta volna, neki más volt a dolga, mint hogy az őt meghívó intézmény vezetőjének a neve után kutakodjon.

Kijött a színpadra, szokás szerint pislogott néhányat, majd belecsapott a húrokba: „Szabó Kálmán tegnap este, berúgott és felkereste, Ica nevű szeretőjét…”

Most Cseh Tamás volt az, aki nem tudta, hogy miért „röhög az osztály”.

Később, a nyolcvanas évek elején, volt alkalmam néhányszor együtt inni vele.  Tudom, nem nagy kiváltság ez, sokan vagyunk, akiknek megadatott ez a különös, ám mégis kulturálisnak nevezhető misszió. Tamással kiválóan lehetett inni, mert bár ilyenkor szépen fogytak a minden rendű és rangú italok, a történet nem (csak) az alkoholról szólt. Nagy, ám mégsem lila gőzös, hanem hétköznapi világmegváltások voltak ezek - füstös kis klubokban, építőtáborok büféjében - fellépés után, hazautazás előtt.

Két végén égette a gyertyát, szokták mondani a sokat élt emberre. Ám Tamás esetében pontosítanunk kell: sok végén égette az életet – bárhol is énekelt, mindig, minden alkalommal „odatette” magát. Vetró Irénről, Jánosról és Tamásról, Antoine-ról és Desiréről, Fáskerty elvtársról, vagy éppen Icáról, a munkásszállás első állandó nőjéről nem lehetett félvállról énekelni.

Itt hagyom abba, csattanó és tanulság nélkül. Mert az életnek soha nincs rendes vége, sem tisztességes csattanója, sokaknak tetsző poénja. Az élet nem ér véget, legföljebb időnként abbamarad.

„Hányan is elmentek, /s nem épp a jöttmentek, /hányan a fenébe elrohantak,/ s nem épp a rohadtak”, énekelte vagy harminc évvel ezelőtt. A dal így folytatódik: „de mi most itt vagyunk, éneket hallgatunk…”

Tamás, köszönjük, hogy velünk voltál.

A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata