Egy hosszúnak ígérkező pszichothrillert forgatnak most Magyarországon. Szereplői és nézői vagyunk egyszemélyben.

Elmesélem ezt a filmet.

Úgy kezdődik, hogy van egy életünk. Nem nagyon jó, de élhető. Ám egyszer, ahogyan az a rendes pszicho filmekben történni szokott, közénk keveredik egy furcsa idegen. Még csak nem is erőszakkal töri ránk az ajtót a kiskondás – addig hízeleg és ígérget, míg be nem fogadjuk az otthonunkba.

Kezdetben nem érezzük, mekkora a baj. Történnek furcsa dolgok, de ezeket nem vesszük komolyan: ahol sok minden furcsa, ott már majdnem minden megszokott.

Ám egyszer leesik egy kép a falról, másnap élettelenül találjuk a macskát, újabb egy nap múlva kinyílik egy kulcsra zárt ajtó.

A jövevény pedig egyre zaklatottabban viselkedik. Lassanként megváltozik minden, már semmi sem olyan, mint régen. Mások a zajok, a zörejek, újak a szagok, az illatok. Fakulnak a színek, repednek a falak, összemennek a terek.

Már kérdezni is csak halkan merjük egymást: őrült ez, vagy csupán gazember?

Eltűnik a költségvetési tanács, megnyirbálódik az alkotmánybíróság, összevonódnak a közszolgálati médiumok.

Megváltozik a nyelv, a szavak mást jelentenek, mint valamikor. Ha különadóval sújtja a távközlési cégeket, azt mondja: idáig nem volt lehetőségük, hogy részt vállaljanak a közös terhek viseléséből, de most megteremtettük a számukra.

Ha azt mondja, megvéd valamit, az azt jelenti, hogy elveszi tőlünk.

Ha kérdezünk, a fejünk fölé nőtt kiskondás nem válaszol. A korrekt tájékoztatás a számára azt jelenti, hogy csak azt mondja el nekünk, amit ő fontosnak tart közölni velünk.

A mi pénzükből, a mi szemünkbe hazudik.

Amikor a faluban rossz szemmel nézik, hogy miket művel, azt mondja, hogy bennünket megtámadtak de ne féljünk, ő megvéd bennünket. Szerinte mások kétségbe vonják a mi demokratikus elkötelezettségünket – ezt kikéri magának a nevünkben, helyettünk is összevész mindenkivel.

Korábban nem voltak ellenségeink, most szerzett nekünk néhányat.

Valami írásra hivatkozik, az apróbetűs részben állítólag mindenre felhatalmaztuk. Forradalomról beszél, fülkéről és magas csúcsokról, oxigénpalack nélküli hegymászásról. Nemzeti együttműködésről papol, miközben már csak írásban érintkezik bárkivel. Nemzeti konzultációnak nevezi, hogy kérdőíveket küldözget közpénzen, mindenkinek.

Bármit mond, bármit tesz, a zemberekre hivatkozik. Akik, állítólag, mi magunk lennénk. Rákosi és Kádár is az emberekre hivatkozott, csak ők dolgozó népnek és uralkodó osztálynak nevezték az általuk elnyomottakat.

Félelmetesnek próbál mutatkozni, pedig látjuk rajta: ő maga az, aki retteg.

Egyszer, amikor épp lankadt a figyelme, érintkezésbe léptünk a külvilággal. Nem hitték el, amit mondtunk. Azt mondták, viccelünk, vagy, ami még ennél is rosszabb, kitaláltuk az egészet.

Ilyen nincs, mondták, ez nem lehet igaz.

Talán tényleg nincs. Talán valóban nem igaz.

Ha szerencsénk van, ez csak egy film: a közepesnél gyatrábban megírt forgatókönyvvel, ügyes, de nem igazán eredeti zenei effektekkel.

Olvastam a végét, happy end lesz.

Már csak azt kellene tudni, hogy kinek.