Mostanában egyre többen beszélnek arról, jó-e nekünk, ha a Fidesz kétharmados többséggel nyer az áprilisi választásokon? Sőt, nem csupán hallani erről, de igen meglepő vélemények is elhangzanak ezzel kapcsolatban.

Igen visszafogottan fogalmazva, azt kell mondanunk: hangsúlyeltolódás érezhető. Míg néhány hónappal ezelőtt, sokan még, mint a demokráciára végzetes veszélyt jelentő jelenségről beszéltek Orbánék túlhatalmáról, addig mára mintha egyre többen gondolnák úgy, hogy nem lenne abban semmi ördögtől való, ha a Fidesz kétharmadnál is többel nyerne a közelgő választásokon.

Nem elfogult Fidesz-fanok állítják ezt újabban, hanem olyanoktól is hallani hasonlót, akik egyébként távolról sem nevezhetők Orbánék híveinek. Még csak nem is a hatalomváltás előtt szokásos sorakozóról, igazodásról van szó, azaz, nem egyszerűen arról, hogy sokan, mindenféle meggondolásból átálltak volna.

Akikről beszélek, komoly emberek és komolyan gondolják. Olyanokról van szó, akik még jól emlékeznek arra, mi történt 1998 és 2002 között. Nem felejtették el, a háromhetente ülésező parlamentet, azt, hogy nem készült jegyzőkönyv és hangfelvétel a kormányülésekről. Nem felejtették el a kisgazdáktól gyalázatos körülmények között kizsarolt kétéves költségvetést, nem felejtették el Orbán miniszterelnökként tett, azóta klasszikus kijelentését, miszerint a parlament ellenzék nélkül is működik.

Olyanok barátkoznak most a kétharmados Fidesz-győzelem gondolatával, akiknek politikai és emberi ízlésük ellen való Kaya Ibrahim, Joszip Tot, akiknek volt gyerekszobájuk, és neveltetésük révén undort éreznek a „Ne mi kapjuk a legtöbbet” és a „Oszt jó napot” jellegű mondatoktól.

Ismert politológus, valamint bájos és okos esztéta hölgy fejtegeti mostanában minden lehetséges fórumon azt, amit egyébként én tavaly év végén hallottam először egy, Orbánékkal ma sem szimpatizáló barátomtól: hogy nem is lenne olyan nagy baj, ha a Fidesz nagy fölénnyel nyerne. Mert akkor, végre, a magyar demokrácia történetében először, lenne egy párt, amely a kompromisszumkötés kényszere nélkül megvalósíthatná az elképzeléseit. Lenne egy kormányzó erő, amelynek nem kell erős ellenzékkel hadakoznia, és a demokrácia beépített fékjei is visszafogottan, vagy éppenséggel sehogyan sem működnének.

Itt tartunk most, 2010 elején, alig néhány héttel a választások előtt. Elfáradtunk, pontosabban, belefáradtunk az erőszakos, hatalomvágyó Vezérrel való vitákba.

Orbánt ma sem szeretik többen, mint korábban - csak mintha az őt nem kedvelők is kezdenének szokni a gondolathoz. Hogy nem lehet másképp, mert így kell lennie. És különben is, most már mindegy. Elegünk lett a megosztott országból, hogy már egy újságot sem lehet nyugodtan elővenni a villamoson, mert biztosak lehetünk benne, hogy utastársaink fele rosszallóan néz majd ránk.

Ha nem is érthető, de mindenképpen magyarázható, ha most sokan úgy gondolják: jó, hát ha annyira akarja, legyen meg neki az öröme.

Annak idején, amikor gyerekkoromban a Klauzál téren fociztunk, volt egy fiú, aki rendre nem tartotta be a szabályokat. Ha úgy gondolta kézzel fogta meg a labdát, máskor meg, amikor ahhoz volt kedve, belerúgott valakibe. És gólt kiáltott, amikor nem volt gól, oldalhálót, amikor a vak is látta, hogy a kapuban a labda.

Persze, hogy nem tetszett a többieknek ez a stílus, ám, ahelyett, hogy amíg még lehetett, helyre tettük volna, idővel egyre többen gondolták úgy, hogy jobb ráhagyni mindent: ha állandóan vitatkozunk, nem tudunk játszani.

Valami ilyesmi készülődik most is. Sejtésünk persze van arról, hogy mit akar a Vezénylő Tábornok – leginkább a hatalmat akarja -, de a konkrét terveiről hivatalosan nem tudhatunk. Még nem avatott be bennünket a Nagy Titokba – abba, hogy mitől lesz több munkahely, orvos, nővér, tanár, magasabb fizetés és alacsonyabb adó. Kevesebből több, a semmiből valami.

Elegünk van a vitákból, belefáradtunk a megosztottságba, a veszekedésekbe.

Keresünk magunk fölé egy igazságos királyt, egy jó, értünk dolgozó diktátort. Mert jó diktátorok és igazságos királyok nemcsak a mesében vannak - ha az uralkodót jó kedvében találjuk, biztosak lehetünk benne, hogy nem akar rosszat nekünk. Meg is szerethetjük, ha úgy adódik - akkor is, amikor az már nem lesz kötelező.

Annak idején Kádár János művelt ugyan csúnya dolgokat – különösen kezdetben – de aztán később, amikor már megtehette, megjavult. Aki nem volt ellenünk, az velünk volt, mi lettünk a szocialista tábor legvidámabb barakkja, a mi királyunk jobb volt hozzánk, mint a szomszédos országok uralkodói a népeikhez. (Az meg különösen emberi volt, amikor Kádár király időnként elballagott kedvenc sakkszövetségébe, ahol partizott néhányat valamelyik véletlenül éppen ott időző nemzetközi nagymesterrel. Az eredmény mindig remi lett).

Ez lenne most az ára a társadalom békéjének? Nincs más alternatíva, csak az, hogy engedelmeskedni kell egy öntörvényű, hatalomvágyó vezér akaratának?

Kádár népének Orbán kell?

Legyen meg az ő akarata?

Hajrá Magyarország, hajrá kétharmad?