A háborúnak vége, a csatát lefújták. Kihirdették a győzteseket, a küzdő felek elvonultak, béke és csend honol, amerre a szem ellát.

Át kellene térni most már béke-üzemmódba, a Vezénylő Táboroknak és martalócainak polgári foglalkozás után illene nézniük.

Nem lesz könnyű. A Vezénylő Tábornok híveit nyolc éven át, küzdésre szocializálta. Ha beleszimatolnak a levegőbe, puskaporszagot éreznek, ha fülüket dakota módon a földre tapasztják, csatába hívó dobpergést hallanak.

Pokolian nehéz béke üzemmódba váltaniuk a korábbi katonáknak. Úgy lehetnek ők a békével, mint az egyszeri vicc hőse, a szovjet Vologya. Aki, amikor megtudja, hogy a felesége gyereket vár, törni kezdi a fejét, honnan is lesz majd babakocsijuk. Merthogy hiába fejlettebb a szocializmus a végóráit élő, szakadék felé tántorgó kapitalizmusnál, a bolti kínálatot erről elfelejtették értesíteni. Nem baj, gondolja Vologya, úgyis a babakocsi gyárban dolgozom, majd egyenként kilopom az alkatrészeket, és odahaza újból összeszerelem. Ám hetek múltán még mindig nincs babakocsija a családnak. A fenébe, fakad ki egy idő után Vologya, már vagy harmadszor szerelem össze, de mindig tank jön ki belőle.

Hiába kérik az árkok betemetésére őket, ha árokásásra lettek kiképezve.

Hogy mozdulni tudjunk, ha majd mozdulni kell - ezt hallották éjjel, ezt hallották nappal, ezt hallották minden hullámhosszon. És hogy a haza nem lehet ellenzékben.

Egy ideig még el lehet lenni a háborús jelszavakkal. A közérthető szlogenekkel, a csöppet sem míves, ám mozgósító mondatokkal. Hogy leszámoltunk az oligarchák uralmával. Elűztük őket, nem jönnek vissza soha többet. (Azt nem mondjuk meg az embereknek, hogy más oligarchák jönnek helyettük: a rosszak helyett jó oligarchák. A mi oligarcháink, Demján, Csányi, és a többi leggazdagabb magyarok a haza felemelkedése miatt tollasodtak meg, Pintér és Fellegi milliárdjai népünk felemelkedését szolgálják.)

Egy ideig még lehet szítani az emberek harci kedvét. Hogy csontvázak esnek ki a szekrényekből. Hogy meg kell büntetni a bűnösöket. Hogy senki sem úszhatja meg, aki 2006 októberében nem úgy viselkedett, ahogyan az elvárható lett volna.

El lehet lenni ezzel egy darabig. Sőt, ha ez a projekt kifújt, elő lehet venni egy másikat. Kiderítjük, hogy a 2006-os tragikus tűzijáték idején ki rendelte meg az égi áldást, megnevezzük a felelősöket, és példásan megbüntetjük őket.

Bezáratjuk vasárnap a boltokat, kerül, amibe kerül.

És amikor már minden felelős meg lesz nevezve, minden bűnös meg lesz büntetve, akkor, de csakis akkor, megvalósul a nemzeti egység. Csupa jó ember lesz mindenütt - egymás között lesz az ország háromharmada.

Csak hát ettől még nem lesz nagyobb a kenyér, pirosabb az alma, nem jut több méz a madzagra.

Elszámolja magát, aki elszámoltatással riogat.

Csapataink még ma is harcban állnak. Át kéne őket vezérelni béke üzemmódba, de mi csak vezényelni tudunk. Ehhez értünk, ebben éltünk - a békés alkotás kimaradt az eddigi életünkből.

Lehet a másikra mutogatni, ráolvasással gyógyítani – de ez idővel unalmassá és kínossá válik. Az emberek egy ideig talán örülnek annak, hogy forradalom történt a szavazófülkékben, és lelkesen, fölállva tapsolnak, amiért oxigénmaszk nélkül jutottunk fel a csúcsra.

De másnap kenyeret kell venni a boltban, megvásárolni a gyerek bérletét, kifizetni a nagypapa gyógyszereit.

Ez is egy szakma: a békés építőmunka, csak hát ahhoz másfajta tudás szükségeltetik. Elásni mélyre a csatabárdot, szögre akasztani az ezred kürtjét, versenyzésre átképezni a harci paripákat. Visszafogni a médiának álcázott csahos kutyákat, eldugni a renitens gyerekeink elől a veszélyes fegyvereket.

Nem lesz könnyű. Felnőtt egy politikus nemzedék, A Haza Nem Lehet Ellenzékben generációja, akik még soha nem láttak közelről békés alkotómunkát. Ők azok, akik idáig mindig csak harcban álltak, akiknek már az óvodában is 72 óra, vagy éppen szerverfeltörés volt a jelük.

Most ezekből a harchoz szokott, szertelen szabadcsapatokból kellene cementhez, mészhez, betonkeverőhöz értő, dolgos kőműveseket képezni.