Ha én Orbán-hívő lehetnék…
Ülök az elviselhetetlen rekkenőben, már-már rárontani készülnék a nemzetre, lábammal, ha nem is genetikailag, de meglehetősen ütemesen rugdalok...
Ülök az elviselhetetlen rekkenőben, már-már rárontani készülnék a nemzetre, lábammal, ha nem is genetikailag, de meglehetősen ütemesen rugdalok egy régi időkből itt felejtett, „A jövő már elkezdődött” óriásplakátot. Unottan letépek egy hangaszálat, rosszabbul vagyok ideggyenge, mint négy éve, s arra gondolok, milyen jó lenne Orbán hívének lenni.
Nem érdekből, hogy hátha még egyszer visszajön, aztán lehet majd jelentkezni, markot tartani és egyetértésről biztosítani. Éppen ellenkezőleg: valódi hívének lenne jó lenni, a szó szoros értelmében: olyannak, aki hisz neki, a Vezérnek. Olyan embernek lenne jó lenni, akiben nem merülnek fel kételyek, gondolkodás nélkül elhiszi, amit hall.
Ha Orbán-hívő lehetnék, sokkal könnyebb lenne az életem. Mert most egyáltalán nem könnyű - sok millió embertársammal együtt tele vagyok kételyekkel: jó-e az, amit csinálok? Van-e amit másképp kellene, jobban, átgondoltabban?
Nem szeretem, ha kételyeim vannak. Sokkal kézenfekvőbb csillogó szemmel, több százezernyi társam lelkes gyűrűjében együtt integetni az ideiglenesen hazánkban tartózkodó Gagarinnak, vagy honfitársának, a vastag szemöldökéről elhíresült Brezsnyev Leónak.
Róluk már lemaradtam, ám Orbánnal még minden lehet. Elképzelem, milyen egyszerű lenne a világ, ha mindig tudnánk, hogy miről mit kell gondolnunk. Nem mi találnánk ki, gyötrelmes viták során, hanem készen kapnánk az összes gondolatot. Mert minden gondolat már van valahol – legföljebb még nem jutott el a mi agyunkig.
Karinthy Frigyes, aki nem ismerhette Orbánt – és gyanítom, nem is nagyon lelkesedne érte – már megírta Szabolcska Mihályról szóló paródiájában: Nincsen benne semmi, ámde, az legalább érthető.
Mert nekünk egyszerű igazságokra lenne szükségünk. Amelyek világosak, mint a Nap, s amelyeket könnyen, gondolkodás nélkül megérthetünk. Ha a Vezér most azt mondja, hogy arccal a szegények felé, akkor eszünkbe ne jusson másfelé fordulni: vigyázó szemünket a szegényekre vessük, s még véletlenül se bántsuk meg azzal, hogy a szemére vetjük: néhány évvel ezelőtt, igaz, egy választási vereség utáni csalódottságában, a Vezér és pártja panelproliknak nevezte a most szövetségbe hívott szegényeket.
Mert emlékezni – és főként emlékeztetni – nem mindig hasznos dolog. Emlékeztetni a Vezért, hogyan gondolkodtak az urak egykoron az egyházról, és hogyan nyilvánulnak meg ma ugyanerről a témáról. Hogyan vonultak ki a kilencvenes évek elején – amúgy jogosan – a parlamenti ülésteremből, amikor Jeszenszky Géza külügyminiszter azt mondta, hogy a keresztény értékeket csak a kormánypártok képviselik.
Ha igazi Orbán-hívő lehetnék, akkor látástól vakulásig lent állnék a tömegben, és csöppet sem zavarna, hogy a beszéd végére a sok fölfelé tekintgetéstől sajogna a nyakam. Ennyi bőven belefér, ennyi kellemetlenséget el kell viselni, különösen, ha ez az ára annak, hogy az ember egy köztünk járó idolt hallgathat.
Adunk a kormánynak 72 órát, harsogja az én idolom, és én tudom, hogy igazat mond: szó sem lehet arról, hogy ne adná oda azt a 72 órát! Az a 72 óra bizony oda lesz adva! Hogy utána mit történik, azt persze nem lehet tudni, de nem is fontos – a boldog élet sok titka közül az egyik a rossz memória.
Ha Orbán hívő lennék, de valódi persze, és nem csak úgy, érdekből mellészegődő zsoldos katona, akkor igazán kevéssel beérném. Elég lenne nekem, ha a fényében sütkérezhetnék, ihatnám a szavait és elhihetném, amit el akar velem hitetni.
Más dolgom nem is lenne: állni az új többség közepén, kétmillióan a Kossuth téren, egyhelyben, de ugrásra készen. Hogy mozdulni tudjunk, ha mozdulni kell.
S miközben egy, a globalizáció áldozataként felfogható kínai családeltartó kisgyerek által legyártott cipővel berúgom a jövő ajtaját, arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha Orbán lehetne a példaképem.
De nem lehet - annak idején már Gagarin sem jött be.
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk
