Ha én gazda lennék…
Tudom, demagóg vagyok, meg homokba dugódott a fejem, néminemű hazaárulás esete is fenn van forogva, mégsem tehetek vékát a véleményemre, úgyhogy...
Tudom, demagóg vagyok, meg homokba dugódott a fejem, néminemű hazaárulás esete is fenn van forogva, mégsem tehetek vékát a véleményemre, úgyhogy ki kell mondjam: ami a szívemen a számon.
Jó, tudom, még soha sem voltam gazda, talán most már nem is leszek, ennyi év után késő is lenne megpróbálni. Pedig kevesebb, mint kihívás, több, mint civil kurázsi, de bevallom, számos alkalommal álmodoztam már arról, milyen jó lenne, hatalmas nagy, végtelennek tetsző búzamezőkön, traktor háton lovagolni. Vagy gyümölcsfát metszeni, állatok hátát paskolgatni, s közben - gazda szeme hizlalja a jószágot – elégedett arckifejezéssel vizslatni, miként gyarapszik a sertés súlya, s milyen szép, egyenletes sugárban spriccő az edénybe a tehén teje.
Vagyis hát csak azt szerettem volna bátorkodni, tudom én, hogy egy gazda élete nem csupa leányálomból áll. Néha az ember kötésig jár a ganéban, ami majdnem annyira büdös és gusztustalan, mint teszem azt, a politika. Bizony időnként nagyon is fel kell kötni a gatyát, és még akkor sem biztos, hogy nem kell majd szorosabbra venni a nadrágszíjat. Semmi sem biztos, talán azt leszámítva, hogy a fent vázolt nehézségek ellenére de szeretnék gazda lenni!
Gazdának lenni ugyanis különleges besorolást jelent ebben az országban. Nem olyanok ők, mint - csupán példának okáért említem -, az önjáró náditippancsot gyártók. Pedig ők is vannak szép számmal, illetve csak voltak. Merthogy velük speciel az történt, hogy amikor olyat gyártottak, amit nem lehetett eladni, akkor szépen fogták magukat és tönkre mentek. Illetve nem mind mentek tönkre, csak azok közülük, akik vagy nagyon hülyék voltak, vagy nagyon nyakasak, esetleg mindkettő egyszerre. Mert vannak olyan, egykor náditippancsban utazók, akik idővel, keserves tapasztalatok után rájöttek, maguktól, meg másoktól is tanulva, hogy hát nem megy a náditippancs. Nem is nagyon fog belátható időn belül beindulni, a ládagyíknak viszont nagyon szép piacra van kilátása, ígéretes, azt kell gyártani.
Gyártották is ezerrel, és sokuknak nagyon szépen be is jött a ládagyík. Voltak persze, akik ezzel is fejre álltak, ők megint más megoldást kerestek, merthogy olyanok ezek a gyártó emberek, mint a megkergült összevisszák: egyszer így, egyszer úgy. Szemben a gazdákkal, akik nyugodt, megfontolt illetők, egyedül a kormány bírja kihozni őket a béketűrésükből. De ezt leszámítva általában megmaradnak a saját medrükben, ugyanazt termelik, amit a nagyapjuk is termelt anno. Ha meg nem jön be, odamennek állam bácsihoz és kérik, hogy vásárolja meg tőlük, vagy értékesítse a felesleget. Az állam bácsi, akit persze senki nem szeret, mert szigorú és idegen szív dobog benne, ráadásul országot is eladta a Zuniónak, na az állam bácsi, ahol tud segít. Ahol meg nem tud, ott persze nem segít, de általában azért az van, hogy többnyire segít.
Csak persze, ha én gazda lennék, nekem semmi segítség nem lenne elég. Ami egyébként érthető, a segítségnek nem az a lényege, hogy elég legyen - az eléghez dolgozni kell, felelősségteljesen gondolkodni, tervezni, tanulni, fejlődni.
Ami szintén megoldható, jó néhány gazda ki is próbálta ezeket a lehetőségeket, ám sokan közülük még mindig a nagy traktorok bűvöletében élnek. Mert egy hatalmas monstrumtól mindenki beijed a gatyájába, különösen a városi ember, aki csak képen látott ilyet, meg két éve a Hősök terén és a Kossuth téren.
A ládagyíkosoknak ennél azért sokkal nehezebb. Egyszer láttam egy ládagyíkos társaságot, éppen tüntettek valami ellen. Eredetileg úgy volt, hogy félpályásan eltorlaszolják valamelyik főutat, vagy az egyik autópályát és a Balaton felületének a felét, ám kiderült, egy ládagyík normális üzemmenetben legföljebb, ha tíz centiméter hosszú, a súlya sem több negyven dekánál. Ilyennel bajos elállni az utakat, és akadályozni másokat a normális életvitelükben. Naná, hogy mindenki jól kiröhögte a ládagyíkosok demonstrációját, azóta nem is próbálkoztak ilyen hülyeséggel, inkább kiutat kerestek, új megoldásokat – eleinte nekik is szokatlan volt, de azért valahogy belerázódtak.
Meg hát, ha én gazda lennék, a világ minden kincséért be nem lépnék a kormány által ajánlott kárenyhítési alapba. Illetve csak egy kis százalékom lépne be, kipróbálásiból, a nagyobb részem bizonytalan lenne, nem politikai alapon persze. A gazda ugyanis nem politizál, legjobbjaink hiába vannak ott az ellenzéki frakcióban, mi szigorúan szakmai alapon közelítünk az idegen érdekeket kiszolgáló kormányzat politikájához. Ezt bizonyítani is tudjuk: ha útelzárásra kényszerülünk, akkor ugye egyformán okozunk kellemetlenséget a jobb-és baloldali polgároknak, nem teszünk különbséget köztük.
Na jó, a Nagy-Magyarország matricás autókat átengedjük, menjenek Isten hírével, hosszú út áll előttük, nagyobb országról kell nagyobbat álmodniuk, a Fletó meg monnyon le!
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
