November tizenhetedike van, Budapest napja. Ma adják át a Budapest díszpolgára címeket azoknak a művészeknek, tudósoknak, közéleti embereknek, akiket az erre illetékes grémium érdemesnek tartott a megtisztelő címre.

Azoknak persze, akik átveszik a kitüntetést. Nem mindenki veszi át ugyanis, Grosics Gyula, az Aranycsapat egykori kapusa például nem lesz ott az ünnepségen.

A legendás Fekete Párduc, amint azt két héttel ezelőtt már lenyilatkozta, nem kíván egy sztálinista, bolsevik társasággal egy tálból cseresznyézni. Nem akar díszpinty lenni a baloldali kitüntetettek között, nem mindegy, hogy milyen körülmények között, kitől, hogy és miért kapja a díjat, mondta.

Karakán, gerinces kiállás – egy elveihez ragaszkodó ember életútjának méltó betetőzése.

1963-ban, 12 éves kiskrapekként izgatottan siettem a Bástya mozi felé. Féltem, hogy lekésem a bálványt, mindnyájunk közös példaképét. Grosics Gyula dedikálta frissen megjelent, „Így láttam a kapuból” című könyvét. Ha kissé késve is, de még be tudtam állni a hosszan kanyargó sor végére.  Aztán, ki tudja mennyi idő elteltével, egyszerre csak ott álltam a nagy kapussal szemben. Beírta a nevét a könyvembe, talán kezet is fogtunk – aztán már jöhetett is a következő.

Jó volt találkozni az élő legendával.

Most, 46 év múltán úgy döntött, nem veszi át a díjat. Ezektől neki nem kell.

Az ember, tudjuk, változik - a Fekete Párduc gyomra sem volt mindig ennyire kényes. 1944-ben fiatal felnőttként önként jelentkezett a 25. Waffen-SS Hunyady Páncélgránátos Hadosztályába, amiről egyébként én 1963-ban, 12 évesen persze semmit sem tudhattam.

Gyanítom, mások sem tudtak erről, Gyula bácsi a szocializmus embert próbáló évei alatt ugyanis annyira el volt nyomva, hogy mindez rejtve maradt a közvélemény előtt.

Üldözték, mellőzték és félreállították – magyar sors, magyar ecsettel.

Három világbajnokságon ugyan védhette a magyar válogatott kapuját, de ez minden, amit megengedett neki a sztálinista bagázs, akiknek leszármazottaitól most nem kell neki a díj.

És a megpróbáltatások e három világbajnoksággal még nem értek véget!

1966-68 között például Kuvaitban kellett dolgoznia, nyilván nem lehetett könnyű neki a honi átlagbér nagyon sokszorosát megkeresni valutában. Megtapasztalni a mifelénk soha nem látott jólétet és gazdagságot, miközben tudta, hogy odahaza a zemberek milyen nehezen élnek. Elképzelem, amint naponta többször is könny szökött a szemébe – frusztrált egy állapot, annyi szent.

Végül, bizonyára némi hezitálás után, a szabad világot választotta: hazatért a Magyar Népköztársaságba. A mellőzés persze folytatódott, talán még fokozódott is valamelyest: kénytelenségből a Volán SC elnöke lett. Hatalom volt ez a pozíció, elég volt csak egy telefont felemelni, ha valamilyen hiánycikkre, vagy bármi másra szüksége volt.

A sztálinista, bolsevik társaság, akiktől most nem kell a díj, megint jól kiszúrt vele.

Közben egy butik is leesett valahonnan, a Körúton virított a Fekete Párduc embléma. Nehéz lehetett ez is, az akkori átlagbér többszörösét zsebre tenni – az elnyomottaknak soha, semmilyen rendszerben nem könnyű.

Talán a pártba nem kellett volna jelentkezni a nyolcvanas évek elején. Akkoriban már amúgy sem volt muszáj jelentkezni a pártba, még ajánlatos is csak akkor volt, ha az ember vinni akarta valamire –párttitkár próbált lenni, gyárigazgató, miniszter.

Aki csupán élni szeretett volna, annak akkor már nem kellett párttagnak lenni.

A Fekete Párducnak, akinek a sztálinista, bolsevik bagázstól most nem kell a díszpolgári cím, valamiért fontos lett, hogy jelentkezzen az MSZMP-be. Talán kérték tőle, de nem kizárt, hogy, mint annak idején a Waffen-SS, ez is csak úgy jött, magától. Kósza ötlet lehetett, hirtelen felindulásból elkövetett ballépés.

A pártszervezet, ahova jelentkezett ugyanis rutinból megküldte a papírjait az illetékes belügyi szerveknek. Szokás volt ez akkoriban, nehogy konkoly keveredjen a búza közé. Nem is keveredett. Így derült fény ugyanis a Fekete Párduc páncélgránátos múltjára, önkéntes alapon természetesen – így aztán lőttek a párttagságnak.

Az ember változik, az emlékezet fakul. Ami lényeges, megőrzi, amit nem talál annak, az kirostálódik. Gyula bácsi fejében sok minden megmaradt az előző átkos gaztetteiből. A Waffen-SS valahogy kifelejtődött. Meg mintha a kiváló megélhetést biztosító butik emléke is megfakult volna, és a Volán SC is enyészik rendesen.

Ha nagyon akarnám, talán sikerülne előkotornom valamelyik, a sok költözés során keletkezett dobozaink mélyéről az 1963-ban dedikált Grosics-könyvet.

Így látta a kapuból. Ma már szinte mindent másképp lát, és nemcsak a kapuból. Nem ő az egyedüli persze ebben a nagy, újkori igazodásban.

De ez persze ne legyen mentség a számára – legföljebb egy szomorú és kínos magyarázat.

A Klubháló -  www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata