Azt kérdezi tőlem az egyik írásomhoz hozzászóló kedves troll, hogy miért gyűlölöm a magyarokat. Pontosabban: úgy kérdezi, hogy miért gyűlöljük mi a magyarokat.

Vagyis, az illető troll nem feltételezi rólam, hogy én egyedül is képes vagyok gyűlölni valakit, magyart, vagy nem magyart, és azt gondolja, hogy ehhez, vagyis a magyarok gyűlöletéhez, többen kellünk. Azt feltételezi tehát ez a kedves troll, hogy létezik egy társaság, akiket ő nemes egyszerűséggel törpe kisebbségnek nevez, s akik, magyargyűlölés céljából, rendszeres időközönként összejönnek. Ilyenkor mindenki hoz magával valamit - süteményt, üdítőt, vagy éppen egy üveg bort, és az előre elhatározott tematika mentén közösen gyűlöljük a magyarokat.

Így képzelheti a kedves troll azoknak a mindennapjait, akik nem úgy gondolkodnak, mint ő. (Ők.) Talán még az is belefér a kedves troll fantáziájába, hogy nincs mindig ott mindenki ezeken a magyargyűlölő összejöveteleken, ilyenkor a hiányzók kimentik magukat: bocs srácok, ma nem tudok menni, túlórázom a hivatalban, a gyereknek van a születésnapja, gyűlöljétek ma nélkülem a magyarokat, csók a család, a jövő héten találkozunk, tartsatok ki.

Néhányszor megpróbáltam elképzelni a kedves trollt. Nő lehet, vagy férfi? Idős, vagy fiatal? Mezítláb ül a szövegszerkesztő előtt, egy szál kisgatyában, kezében egy sörrel, vagy fröccsel küzdve a nyári rekkenővel, vagy öltönyös, nyakkendős irodista, aki felsőbb utasításra, szakmányban írja nekem és nyilván másoknak a magyarvédő hozzászólásait.

Nem szoktam neki(k) válaszolni, úgysem értenék. Most azonban kivételesen kegyet gyakorlok, hogy legalább ennek a legutóbbi kedves trollnak nehogy hülyén kelljen meghalnia. (Már amennyiben élőlény, és nem egy írórobot, merthogy ilyen is van már.)

Tehát, a válaszom: kedves troll, nem gyűlölöm a magyarokat. Soha ilyet le nem írtam, úgyhogy, kinyilatkoztatások helyett kéretik tőlem idézni ilyen sorokat, gondolatokat.

Nem tagadom, nem minden magyart kedvelek. Ön sem szeret minden magyart, gondolom, engem sem kedvel különösebben, sőt, azokat sem, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak a világról. Ettől azonban még nem gondolom Önről és troll-társairól, hogy gyűlölné a magyarokat.

Ha érdekli a véleményem a magyarokról: mi is olyanok vagyunk, mint bármelyik más nációja a világnak. Sokfélék. Vannak közöttünk kedvesek és gonoszak, okosak és buták, kreatívak és tehetségtelenek, tisztességesek és gazemberek.

Szálasi Ferenc is magyar ember volt, Bartók Béla úgyszintén.

Ön nyilván azért gondolja, hogy gyűlölöm a magyarokat, mert nem lelkesedem az Ön vezérének egész Európa és a világ nagyobbik fele ellen vívott szabadságharcáért. Ön, kedves troll, abból indul ki, hogy az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok a magyarokat támadják, pedig csak az Ön szeretett vezéréről van lesújtó véleményük. Akinek legutóbbi, tusványosi beszéde megint kiverte a biztosítékot szerte a világban, volt, ahol Zseb-Putyinnak nevezték, aki a rendőrállamot dicsőíti, és emberarcú fasizmust javasol a liberális demokrácia helyett, másutt, így például a Newswek című amerikai újság, Magyarország Mussolinijeként említette.

Csak a miheztartás végett, kedves troll: élt egyszer e honban egy Kellér Dezső nevű konferanszié, kabarészerző és nem mellesleg számos sláger szövegének írója, aki zsidó származása miatt abban a megtiszteltetésben részesült, hogy munkaszolgálatosként szolgálhatta az akkori munkaalapú társadalmat. Ásás közben az egyik sorstársa felismerte az ismert embert, és szólt az őket őrző keretlegénynek, hogy ha lehet, vigyázzon erre a kis nagy emberre, ne essék a szükségesnél több bántódása. Olyan ismert és kedvelt slágerek szövege fűződik ugyanis a nevéhez, mint például a Néha fáj a szívem, de én letagadom, a Jó a kék szemébe nézni, a Nem tudom az életemet hol rontottam én el, vagy éppen a Jaj, de jó a habos sütemény…

A keretlegény odament Kellérhez, egy ideig nézte, majd kifakadt: a krisztusát neki, hát miért nem lehetett ezeknek a daloknak a megírását egy rendes keresztény magyar emberre bízni?

Kedves troll, szóljon a társainak, hogy ne gyűlöljék a magyarokat!