Égszakadás, földindulás.

Mielőtt túláradna bennünk a vidámság, és elégedetten lubickolnánk az eufóriában, amiért mostantól olyan szavakat is leírhatunk a magyar sajtóban, amelyeket korábban álmunkban sem mertünk, hacsak nem vagyunk közönséges bunkók, sem pedig olyan mocskos szájú alakok, akiket jobb társaságokba be sem engednek, vagy ha mégis, akkor rövid úton kivezetnek onnan…

… szóval, a szükségesnél ne örüljünk jobban annak, hogy végre megtörtént, és kimondták helyettünk azt, amit mi is kimondtunk volna, ha nem lett volna gyerekszobánk, és lett volna hozzá bátorságunk.

Arra a négybetűs szóra gondolunk kellő tisztelettel, és a helyzethez illő távolságtartással, amelyet idáig magára valamit is adó hírlapíró nem írt le. De mostantól mindent szabad, felszakadt egy gát, tehet bármit az akadémia nyelvészeti bizottsága, erkölcsrendészet, félisten, jóisten, bárki. Teszünk rá, méghozzá magasról: eljött a szabad szó ideje, most néhány napig szabad a vásár, mindenki azt ír, és azt mond, amit akar.

Amúgy meg, lássuk be: már megint nem történt semmi. A küzdő felek adtak a szarnak egy pofont (hú, de stílszerűek lettünk!), és marad minden úgy, ahogyan volt. Ami nem azt jelenti, hogy ez az egész egymásnak feszülés csak cirkusz. Illetve cirkusz, de nem az ő részükről, hanem felőlünk nézve. Ők komolyan veszik magukat, a dühüket és az indulataikat, ám nekünk, nézőknek nincs más dolgunk (és lehetőségünk), minthogy hátradőljünk a fotőjünkben, bontsunk egy sört és élvezzük az előadást.

Aztán majd elmúlik ez is.

Hogy miért épp most, és miért így, azt talán sosem tudjuk meg. Találgatni persze lehet, mert találgatásban jók vagyunk, megtanított rá bennünket az élet. Reklámadó? Kimaradás a gázüzletből? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a kapcsolat elfáradt, és az egymást valamikor szeretők megutálták a másik színét, szagát, mindenét.

Régóta tudott tény, hogy a miniszterelnök és egykori kollégiumi szobatársa, bizalmasa, barátja, valamint minden titkának tudója a szükségesnél is jobban ismerik egymást. Minden tudnak a másikról - amit meg nem, azt, ha akarják, megtudják.

Egymás tökét fogják.

Megvannak az eszközeik. Pénz, paripa, fegyver egyikük esetében sem gond, ezért az esélyeket latolgatni meglehetősen bizonytalan. Szakértők szerint a miniszterelnöknél mutatkozik némi előny, mert az ő csapatában játszik több sztár, de azért az idegesség jelei, melyek közül egyre több és egyre látványosabban látszik rajta, mégsem tekinthetők az egészséges versenyláz megnyilvánulásának.

Rengeteget tudnak egymásról, már az is csoda, hogy még mindketten életben vannak.

Mindenesetre nem lennénk meglepve, ha a háborúzó felekről a közeli napokban számos olyan dolog is kiderülne, amit egyikük sem tesz ki az ablakba. Amivel persze nem leszünk egy csöppet sem beljebb. A miniszterelnök miniszterelnök marad, és az egykori kollégiumi szobatárs is marad az, ami mindig is volt: egykori kollégiumi szobatárs, és az idők végezetéig minden titkok tudója.

Mi pedig, magunkat magyarnak mondó balga belgák, csak kapkodjuk a fejünket: hogy akkor mi most hová álljunk? Nem a mi életünk ez, hanem a mások háborúja.

Velünk csak történik mindez. De azért kíváncsiak vagyunk a végére: hogy lesz- e kedvünkre való poén, csattanó? S leginkább arra, hogy a háborúzó felek közül melyikük talál levágott véres lófejet az ágya végében.