Vesztettek már, ők is tudják. Ezért a fejetlenség, a kapkodás. A pökhendiség álarca mögül kikandikáló rettenet, az erő látszatát sugárzó félelem.

Kiült a félelem az arcukra, s egyre többen olvasnak ezekből a jelekből.

Félni, és félni hagyni – ez az ideológiájuk, s az elvetett mag mostanra termőre fordult.

Az elvtársak félnek.

Ezért égetnek fel mindent maguk mögött, ezért ártanak - ahol, és amennyit csak lehet. A visszavonuló német seregek sem csupán stratégiai okokból robbantották a Dunába a hidakat. Szimbólum volt ebben, nem is kevés.

Emlékműveket állítanak maguknak: az átrajzolt térképek, a megváltoztatott utcanevek, az átírt történelem – a rettegés megannyi mementója.

Tudják, hogy veszítettek, és tudják azt is, hogy a vég nem lesz szép. Hogy a sajátjaik fognak majd rájuk rontani, önmagukból valók lesznek, akik széttépik a gyengét.

Te is fiam, Brutus.

Elsőként a Vezért: már csak arra várnak, hogy még jobban meggyengüljön. Az állatoknál is így megy ez: ha már nem a falkavezér a legsikeresebb vadász, funkciója megszűnik. Rendesebb falkákban hagyják „tiszteletbeli elnökként” csendben vegetálni, harciasabb hordák széttépik a már semmire sem jó vezetőt.

Hírlik, a nagytőke már az új győzők irodáiban tárgyal, a tőkések már az ő spájzaikban vannak. A tőkének ugyanis nincs világnézete, politikai prioritása. Aminek mégis van, az nem igazi tőke, csak annak látszik.

Érzik, hogy veszítettek, tudják, hogy menniük kell. Néhányan még hisznek a csodafegyverben, választási törvényt toldoznak, foldoznak. Hátha segít rajtuk.

De már nem segít rajtuk semmi. Kiderült, hogy nem tudnak mit kezdeni az országgal, nincsenek válaszaik a kérdésekre, fel sem fogják, hogy ez már a huszonegyedik század.

Addig még megszereznek maguknak mindent, amit tudnak. Nehéz lesz tőlük visszavenni, az ellopott javakat, az elhazudott hitet.

Nagyon mélyről kell majd visszakapaszkodnunk.

Magyarország, szeretlek.