Felcsút felé félúton én azon gondolkodám, kié lesz az a sok trafik, s a Nagy Nemzeti Dohány. Ki nyúlja le majd a lóvét, kinek lesz zsebe tele, kivel kellett volna inni, jóba’ lenni vele. Átlátható pályázaton kik nyerték a tutit, kit kellett volna ismernem: Janit? Lajost? Tibit?

Kinek tapsolni felállva, s kit kilóra megvenni, fogadásra, Vidi-meccsre, kivel kéne menni. Kié lesz a közbeszerzés, ki kapja a mutyit, ki az, ki adja a bankot, s ki játssza a janit. Kinek sok van, az sem tud megenni kétszer ennyit, az, akinek semmije sincs, tudjuk, nem ér semmit.

Kié lett itt ez az ország, kié az adósság, ki jön ki jól a sok rosszból, s kinek marad a kórság. Kinek csökken a rezsije, s ki kap földet, szántót, ki nevet az elején, és ki mondhat majd zárszót. Kié lesz a zsíros falat, ki festheti a falat, ki az, aki vágja a fát Magyarország alatt. Ki az, aki azt hiszi, hogy ő maga a haza, s ki az, aki ellenzékben sem lehetett laza.

Egész úton Felcsút felé, azon gondolkodám, hogyan lettél édes hazám a gonosz mostohám. Nem leszünk gyarmat, nem, nem soha, édes Erdély itt vagyunk, hallgasd meg a hangunk, s minden bülbül szagú szavunk. Másnak hoz hasznot a trafik, másnak megy a dohány, nagyon sirály, nagyon király, a magyar tartomány.

Ne tettesd magadat király, tudjuk, te tetted ezt, ha megfőzted, egyed is meg, az összes tettedet.