Petőfi már megtért a gombaszedésből, Jókai végzett a kecske fejésével, még maradt is valamennyi a 47 ezer forintjából. Vasvári meg külföldre küldte az asszonyát takarítani. Hadd kupálódjék ott abban a vidéki kócerájban, ha már idehaza a bankok keresztbe feküdtek neki!

Minden együtt volt a forradalomhoz, csak még nem tudták, hogyan kell nekiállni. Mint tót az anyjának?

Soha nem láttak még forradalmat, halványlila segédfogalmuk sem volt, mi kell ahhoz, hogy kitörjön.

Kit kell kiszabadítani, és honnan? Melyik nemes urat kell megfutamítani?

Fitt Bécs felé, Navracsics a gyáva.

Azért a Petőfinek, nem hiába volt költő, derengett valami. Előző este, biztos, ami biztos, gondosan összeplagizálta a Nemzeti dalt. Egy bolgárkertész vetőmag-katalógusából vette át az idézeteket, hátha jó lesz még valamire. Szólítsatok Dr. Petőfinek, mondta a többieknek. Azok meg csak mosolyogtak: költő, az ilyet nem kell komolyan venni.

Nem is kellett. Vasvári meg egy középkorban élt német apáca imádságos könyvéből ollózott negyven oldalt – a többi már majdnem mind saját. Kivéve persze Jókai Új földesúr című munkájának tartalomjegyzékét, mert az is idegen tollak által íródott.

Petőfi egyébiránt már korábban fel akart volna jönni Pestre, csak időközben kiderült, hogy ritkították a lovas kocsikat. Nem zártak be viszonylatot, egyet sem, csak megszüntették - ahogyan odafenn, az udvarban mondták -, a párhuzamosságokat.  Így lett aztán, hogy kevesebb kocsi járt, nem lehetett fölférni rájuk.

Akasszátok fel a kabátokat! Ez volt neki a szavajárása, ha meg nagyon indulatba jött, még azt is hozzátette, hogy azonnali és radikális adócsökkentés.

Még az nem volt világos, honnan lesz majd fülke a forradalomhoz.

Jókai hosszan tűnődött, már majdnem az eszébe jutott valami, de végül meggondolta magát, és inkább maga alá plagizált.

Mit csinálsz te Móric, kérdezték a többiek évődve, mert épp olyan hangulatba’ voltak.

Ápolom az anyanyelvet, válaszolta a kérdezett.

Ezen mindnyájan jót nevettek. Volt oka a jókedvnek, tele volt a közmédia a sikerekkel: hazánk nem rés, hanem erős Bástya elvtárs.

Azért persze mégsem volt minden fenékig tejföl. Híre jött, hogy idegen seregek érkeznek Galliából. Naná, hogy a másikak erre meg lengyeleket hívtak, jobbereket.

Vasvári csak legyintett. Jobberek? Még nincsenek is feltalálva, mondta.

Volt benne igazság.

Gazdák érkeztek a később Kossuthról elnevezett térre. Osztják a latifundiumokat, de nekünk nem jut belőle egy fia föld, annyi sem. Nem osztják, hanem fosztják, mondta Petőfi, akinek volt affinitása az árnyalt megfogalmazások iránt.

Megint hangosan mosolyogtak.

Vajh, mivel kábít majd minket március idusán a Kedves Vezető? Aggodalom ült ki az orcájukra.

A Vasvári nevű idegesen dobolt az ujjaival. Hiába vitte magával a tárgyalóasztalát mindenhová, nem állt vele szóba senki.

Nem leszünk mink gyarmat, mondta rezignáltan. Ebben speciel igaza volt: szittyák maradtunk, csak néhány tehetősebb állhatta a felsőoktatás költségeit - ők ősi magyar agysebésszé képezték magukat.

Ma Bostonban, Floridában, Berlinországban – a Szerjózsa minden irányába’.

Kutyából nem lesz Szalonnamária, mondta volna a Petőfi nevű, de aztán meggondolta magát. Még baja lehet belőle, elviteti a médiahatóság.

Kossuthé volt végül az ötlet: vegyenek fél kiló kokárdát! Messzi országból, a baráti Kínából hozatták, Erzsébet utalvánnyal fizettek, jó magyar boltba’ mentek érte.

Megkérték az árát, de legalább nem idegen multik hasznát hizlalta.

Másnapra aztán tényleg kitört a falkaforradalom. Nem olyan lett, mint amilyennek eredetileg eltervezték, de jó volt ez így is - legalább aznap nem kellett unatkozni.