Amikor ezeket a sorokat elkezdtem írni, az év utolsó napjának délelőttjén, még nem lehetett tudni, vajon a mi köztársasági elnökünk hivatalosan aláírta-e a médiatörvényt. Mire e cikket befejeztem, felszállt a fehér füst: bemondták a rádióban, hogy az aláírt törvény megjelent a Magyar Közlönyben.

Csak sejtéseink lehetnek arról, mire volt ez a nagy titkolózás. Hogy Schmitt Pál, a Nemzet Motora, miért hagyott bennünket ily sokáig kétségben. Mert volt néhány nap, amikor tanácstalanul tépelődtünk, s legalább akkora a homály, mint azzal kapcsolatban, vajon, járt-e Orbán Viktor a nyáron Bulgáriában. (A felesége nem tudott róla, hogy családilag ott nyaraltak volna, vagy ha igen, nem hagyott mély nyomot Anikó asszonyban az egy hét együttlét.)

Nem mintha fontos lenne, legföljebb lényeges. Mert ha Orbán nem volt Bulgáriában, akkor valahol máshol volt. Mint ahogyan most is valahol máshol lehet, mert napok óta nem lehet tudni róla semmit.

Hogy hol van, és hol volt a nyáron, amikor Bulgáriában kellett volna nyaralnia, arról még találgatni sem merünk. Sokba lenne ez nekünk, meg annak is, aki közli az írásunkat.

Maradjunk annyiban, hogy Schmitt Pál aláírta a médiatörvényt. Nem történt hát pálfordulás, az aláírt törvényt előző nap zsákban vitték a Sándor Palotából a Magyar Közlöny szerkesztőségébe.

Ma megjelent, holnaptól hatályos

Fellélegezhet hát a nemzet, hazánk lakosságát mostantól korszerű, az európaiságnak minden tekintetben megfelelő médiaszabályozás védi a rontástól! Meg vagyunk menekítve a mételyektől - nem leszünk védtelenül kiszolgáltatva a sajtómunkások határtalan önkényének.

(Egyszer talán a benzin jövedéki adóját is csökkenti a Kedves Kétharmad, és az sem kizárt, hogy a devizahitelesek egekbe szökő törlesztő részleteivel is kezd majd valamit a kormány.)

Addig azonban örüljünk annak, aminek örülhetünk. Ne hagyjuk, hogy erőt vegyen rajtunk a parttalan, sehova sem vezető céltalan csüggedés, a vizet a letűnt rendszer malmára hajtó, dekadens köldöknézés.

Nem kell bedőlni a hazai ellenzőknek, akik minden kákán csomót keresnek, a nemzetközi visszhangról pedig köztudott, hogy csupa kommunista okostojás veri odakint veri tamtamot: Merkel kancellár kabátlopási ügybe keveredett, a luxemburgi külügyminiszter kommunista, a nagy világlapokban megjelenő elítélő cikkeket idehaza barkácsolják.

Európa kapja be!

Az új magyar médiaszabályozás ugyanis minden részletében európai, a médiahatóság pedig egytől egyig pártatlan, a hírközlés különböző területeiről érkezett szakemberekből áll. Nem akarnak ők senkit sem tönkretenni, megfélemlíteni meg még annyira sem. Távol áll tőlük, hogy méltánytalanul magas bírságokat szabjanak ki, mindenki azt kapja majd, amit megérdemel.

Már csupán a részleteket kellene pontosítani. Hogy mi kerül többe: Orbánt demagóg populistának nevezni, (10 millió forint), vagy, teszem azt, diktátorként (25 millió forint) említeni. (Ugyanez Navracsiccsal, Rogánnal, Lázárral féláron, Matolcsyt már egymillióért is bátran lehet ekézni.)

Azért is jó lenne tudni a pontos díjtételeket, mert nemcsak az államnak van költségvetése, de a kiadóknak is. Sőt, bár az állam ezt nyilván nem tudja, még a magánszemélynek minősülő sajtómunkások is kalkulálnak a kiadásokkal és a bevételekkel.

Mondjuk azzal történetesen egyet lehet érteni, hogyha valakit előnytelen külsővel ábrázolunk, akár fotón, akár karikatúrán, attól az illető meg is sértődhet. De éppen ezért lenne jó tudni, hogy forintra átszámítva mekkora vétséget követ el, és mit érdemel az a bűnös, aki például Szalai Annamáriát, Orbán Viktort, vagy teszem azt, Schmitt Pált a maga valójában, élethű fotón ábrázolja. Mi van akkor, ha az illetők sértőnek találják a magukról közölt képet?

Az van, hogy Európa, mint már volt szerencsénk említeni, kapja be! (Persze, csak a jó ízlés határain belül, különben jön a bírság!)