Szűkebb pátriám, Erzsébetváros lemaradt az elsőségről. Budafok megelőzte, ott már néhány órával korábban kitűzte a székely zászlót a polgármester, a mi hetedik kerületünk csak a második lett a sorban.

Pedig, ha valakik, az erzsébetvárosiak megérdemelték volna az elsőséget. Ezen a területen ugyanis ősidők óta székelyek éltek, nem túlzás azt mondani, hogy a mostani zászlóállítással az erzsébetvárosi székelyek ezeréves álma vált valósággá. Köszönet Vattamány Zsoltnak, a kerület fideszes polgármesterének, hogy volt hozzá ereje és bátorsága.

Szépen lobog a székely zászló, széljárás is van hozzá, kedvező.

A hetedik kerületről köztudott, hogy emberemlékezet óta székelyek lakta vidék, nem csoda, hogy örülnek most az emberek, amiért végre valahára székely zászló hirdeti az ősök emlékezetét. Amúgy is szerencsés hely ez a hetedik kerület, minden más probléma már régen megoldódott, különösen az utóbbi közel két és fél évben érezhető a változás. Megszűnt a bűnözés, mintha soha sem lett volna.

Már csak egy székely zászló hiányzott a boldogsághoz.

Most már ez is megvan, hála a Tisztességes Választásokért Alapítvány kezdeményezésének, akik ötven székely zászlót ajánlottak fel a nemes célra. S köszönhető a kerület vezetésének, akik, igaz, csak másodikként, de éltek a kínálkozó lehetőséggel.

Az ezüst is szépen csillog.

Itt a hetedik kerületben, a székelynegyedben születtem magam is. Általánosba a Kazinczy utcai iskolába jártam, az épület még megvan, igaz, azóta már az ELTE pedagógiai kara székel benne. Legnagyobb riválisunk a Kertész utcai általános volt, idejárt annak idején az ismert székely író, Rejtő Jenő, aki fiatalon Ukrajnában halt meg székely munkaszolgálatosként, vagy a jellegzetes székely humoráról ismert Karinthy Frigyes, akiről mindenki tudja, hogy humorban nem ismert tréfát.

Középiskolát is a hetedik kerületiek közül választottam, nem messze a székelynegyedtől. Madáchosnak lenni nem csak sikk volt, de jó is, mert a kor szelleméhez képest igen megengedő és szabad világnak számított. Nagy elődök jártak oda, Konrád György, akit a Magyar Művészeti Akadémia mostani elnöke, Fekete György száműzne a magyarok közül, de ott tanult a zseniális Tabi László (ha valaki nem tudja, hogy kicsoda, kérésre elmondom), vagy, teszem azt, Vekerdy Tamás és Ranschburg Jenő. (A kiváló pszichológusok, ha jól tévedek, nem csupán osztálytársak voltak, de egy padban is ültek). Valódi székely hangulat övezte hát a kerületet, különös tekintettel arra, hogy a székely gettó is itt volt, a székelyeket fenyegető vészkorszak idején.

Az egyetemet már a Ferencvárosban végeztem. Hiába kerestem ugyanis a szülőföldemen megfelelő felsőoktatási intézményt, amerre a szem ellátott, egyedül az Állatorvosi Egyetem magaslott mifelénk.

Állatorvos pedig nem akartam lenni.

Laktam később még sok más helyen, szép és még annál is jobb negyedekben, de jó negyedszázada ismét visszatértem a Hétkerbe. A székelynegyedbe, ahogy kedd óta magamban elneveztem.

Ha kinézek az ablakon, és elképzelem, hogy nincs ott a szemközti ház, akár a gellérthegyi havasokig is ellátok. Vagy még annál is tovább, igaz, ahhoz már be kell csuknom a szemem.

Szóval, jó ötlet volt ez a székely zászló, amely most már nyilván az idők végezetéig ott lengedez majd az önkormányzat homlokzatán. Még egy európai uniós csillagos lobogó is odafért mellé, egyedül a piros-fehér-zöld magyar trikolórt hiányolom kissé.

Nem baj, ez is meglesz egyszer.

Addig pedig, hajrá Magyarország, hajrá székelynegyed! Világ székelyei egyesüljetek!