Erőszakszag - avagy, valaki bűzlik Hunniában
Ha az Amnesty International nem lenne, ki kellene találni. Én például azért is csodálom a ténykedésüket, mert nem érik be azzal, mint a többi...
Ha az Amnesty International nem lenne, ki kellene találni. Én például azért is csodálom a ténykedésüket, mert nem érik be azzal, mint a többi szervezet, hogy tudomást szereznek egy csomó jogsértésről, de mélyen hallgatnak arról, amit megtudnak. Az Amnesty International (a továbbiakban: AI) tesz is a törvénytelenségek ellen: kormányokat szólít fel, államfőkhöz fordul, s figyelmezteti őket, hogy elég volt, eddig és ne tovább!
Az AI legújabb fogalmazványában arra szólítja fel a magyar kormányt, hogy tegyen valamit, lépjen fel a családon belüli erőszak, különös tekintettel a nőket ért szexuális erőszakosságok ellen.
Az újságok a felhívás tényét és szövegét már úgy hozták, hogy a jogvédők felszólították Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt, akadályozza meg, hogy a védett férfiak azt tehessék a védtelen nőkkel szemben, amit csak akarnak.
Szép és nemes gondolat, költő pennájára kívánkozik. Mert hát minden normális ember egyetért azzal, hogy az erőszak nem jó dolog, s minden rendelkezésre álló eszközzel küzdeni kell ellene – úgy családon belül, mint családon kívül, fizikálisan és verbálisan úgyszintén.
Nincs ezzel semmi gond, amivel van, az az, hogy a dolognak olyan a látszata, mintha a családon belüli erőszakról is Gyurcsány Ferenc és kormánya tehetne. E furcsa tálalás nyomán az a képzet keletkezik, mintha korábban nem lett volna erőszak, vagy ha volt, nem olyan gyakran, mint mostanában.
Az persze lehet, hogy a MTV székházának ostroma óta több férfiemberben szabadult el az indulat, s gondolja úgy, hogy ha a Szabadság téren lehet gyújtogatni, rendőrökre támadni, rombolni és rabolni, akkor ehhez képest egy kis házi jellegű szexuális túlkapás már meg sem kottyan.
Lehet ezt gondolni, de nincs rá okunk, hogy ezt gondoljuk. Merthogy nincs arra semmi adat, hogy a társadalom – egy részének - agresszívabbá válása miatt növekedne a családon belüli erőszakolások száma. Ily módon pedig kénytelenek vagyunk arra következtetni, hogy az AI – és a felhívás nyomán a média jó része – azt sugallja, hogy a balliberális kormányzat felelős azért, amiért a nők a családban kiszolgáltatottak, s erőszakos férjeik azt tesznek velük amit akarnak. (Mármint azt, amit a nők nem akarnak).
A felhívásnak e fura tálalásából az érződik, hogy ilyen elvetemültségre csak egy megrögzött ballib szimpatizáns képes. Róluk idáig is tudtuk, hogy ha csak tehetik, rárontanak a nemzetre – most már az sem titok, hogy ha rárontásról van szó, az asszonyt sem kímélik. (Ne kívánd felebarátod feleségét, mondja a parancsolat, ám ehhez azt is hozzá tehetnénk, hogy a sajátodat is csak akkor, ha azt ő is akarja).
Mielőtt bárki szándékosan félreértené, a probléma valós és igen súlyos. Szerény véleményem szerint ugyanis senkit sem szabadna bántani, sem gyereket, sem nőt – de még férfit sem. Ám ebből még nem következik, hogy Gyurcsány Ferencnek, úgyis, mint a Magyar Köztársaság miniszterelnökének, munkaköri kötelessége lenne minden családfő ágaskodó férfiassága mellé egy egyenruhás Gergényi Pétert állítani - elrettentésből és megelőzésből kifolyólag.
Nincs erre pénze az országnak, meg nem is lenne jó megoldás.
Másfelől viszont nem teljesen világos, hogy miért csak a miniszterelnököt találta meg levelével az AI. Ha mondjuk az államháztartás hiányát kérnék rajta számon, az még valamennyire érthető lenne - bár valljuk meg, azért sem ő az egyedüli felelős. Azt viszont nagyon jól el tudnám képzelni, hogy a jogvédők Sólyom László államfőhöz fordulnának, s arra kérnék: két kirándulás között méltóztasson arra is odafigyelni, hogy sok nő számára akkor is kötelező a házastársi kötelesség, amikor azt egyetlen porcikájuk sem kívánja.
Persze, tudom, az államfőt ilyen pitiánernek tűnő kérdésekkel nem szabad zaklatni, ő más, nem a gyarló földi emberek számára alkotott dimenziókban utazik. Egyébként is van neki éppen elég gondja: nem lehet könnyű például eldönteni, hogy mikor szólaljon meg és mikor nem. Amikor Kádár János sírját feldúlták a mindezidáig ismeretlen elkövetők – Tomcat és csapata, mint tudjuk, ártatlan, a bombagyári bőröndben csak Kádárnál korábban elhunytak maradványait találták meg – Sólyom László mélyen hallgatott. Egyetlen szava sem volt az egészhez, sőt, még március 15-én sem mondott semmit. Illetve, utóbbi esetben nyilván megszólalt, csak nem itthon, és nem nekünk beszélt. Hanem Erdélyben, egy gyermekrajzpályázat eredményhirdetésekor dicsérte a résztvevő fiatalok ügyességét, rajzolásban való jártasságát. Valószínűleg a legjobbakkal még kezet is fogott – csak remélni merjük, hogy egyik kisfiút sem hívták Fekete Jánoskának.
Szóval, írhatna egy levelet az AI Sólyom Lászlónak is! Hátha az államfőnek lenne néhány gondolata a családon belüli – és kívüli - erőszak megfékezésével kapcsolatban.
A Klubhálón - www.klubhalo.hu - megjelent cikk írott változata
