Hazánk nem rés, hanem erős bástya. De még inkább, erős Bástya elvtárs! Mert hiába, rontotta le két fokozattal a magyar államkötvények besorolását hétfőn a Moody's nemzetközi hitelminősítő intézet, hiába sorolta át a "Baa1" kategóriából "Baa3" kategóriába az államkötvények minősítését, hiába döntöttek úgy, hogy már csak egy lépésre vagyunk a bóvlitól! Bennünket ezekkel a bolsevik trükkökkel nem lehet megrendíteni, ilyen alantas eszközökkel nem lehet kihozni a sodronyunkból - dolgos népünk, az élcsapat vezetésével megy tovább a maga útján.

Előre nézünk, a messzi múltba.

A döntést a Moody’s a magyar költségvetéssel kapcsolatos aggodalmakkal indokolta és azzal, hogy „Magyarország sebezhetősége nagyobb a régióban található országokénál.”

Ismerjük mi az ilyen aggodalmakat, hallottunk már hasonló hazugságokat nemegyszer. Ráadásul mindez előre látható volt, minket nem vernek át a szánalmas szövegeikkel a gaz imperialisták, tudjuk, miben sántikálnak.

A Kedves Vezető már fél évvel ezelőtt megmondta, hogy leminősítések lesznek. Ő már akkor tudta, amikor a Moody’s okostojásai még csak nem is sejtették. Csak mi sajnos, nem vettük komolyan a Kedves Vezető intelmeit. Éltünk bele a világba, mint az oktalan állat, felállva tapsoltunk a fülkeforradalomnak, fenekünket a földhöz verdestük a visszamenőleges, 98 százalékos különadó feletti örömünkben, sütkéreztünk a nyugdíjpénztárának lenyúlásának fényében.

Nem szívesen mondjuk el még egyszer, de most, utoljára megtesszük: kéretik a Kedves Vezető szavait komolyan venni!

Legalább mi, magyarok vegyük komolyan, amit mond! Mert Európában ma még csak mosolyognak rajta. Pedig ez nem lesz mindig így: rendet rakunk a vén kontinensen, nagy ott a fejetlenség, épp ideje, hogy valaki ott is helyére tegye a dolgokat.

A Moody’s meg – elnézést, nincs rá találóbb kifejezés – kapja be! Hogy jönnek ők ahhoz, hogy ne vegyenek figyelembe egy csomó pozitív fejleményt! Amikor maga Szijjártó szóvivő mondta, hogy a költségvetést stabilizáló, a gazdasági növekedést elősegítő intézkedésekről be fog bizonyosodni, hogy azok hosszú távon mindenki számára kedvezőek lesznek itthon.

Elhisszük, mi mást is tehetnénk, hogy unokáink már Kánaánban fognak élni. Olyan országban, ahol kerítésből lesz a kolbász, és fenékig ér a tejföl. Csakhogy nekünk nincsenek unokáink, vagy, ha vannak is, a francot sem érdekelnek - rövidtávra tekintő, önző, individuális barmok vagyunk.

Mi most szeretnénk normálisan élni.

Csak a vak nem látja, hogy nyomják Krahácsot. Össze vannak fogva ezek ott Európában, hogy nekünk ne sikerüljön. Azt akarják, hogy a magyar, ahelyett, hogy felemelt fejjel vonulna a népek széles országútján, lehajtott fejjel, roggyant vállal, sehova sem néző tekintettel sunnyogjon a házfalak mentén.

De hiába fáj ez Európának, mi magyarok, nélkülük is tudjuk, hogy mit akarunk.

És, meg is mutatjuk! (Már amennyiben érdekel valakit egyáltalán, amit mutatni akarunk.)