Kérdés persze, hogy melyik Orbán Viktor az igazi? Sokféle arca van, és nem tudhatjuk, hogy melyik arc lesz a végső?

A Harmadik Magyar Köztársaság első parlamenti munkanapján az akkor még valóban fiatal demokraták egy-egy narancsot raktak valamennyi parlamenti képviselő padjára. (Kéretik rá emlékezni!)

Aztán kiderült, hogy sem a baloldalon, sem pedig a liberális szektorban nincs számukra elég hely. Nem sokat cicóztak, szemrebbenés és lelkifurdalás nélkül elfoglalták a jobboldalt. Talán maguk sem tudják már mikor történt a varázslat, de Orbán és társai egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy nagyon konzervatívok lettek, és nagyon keresztények. Pápábbak a pápánál, magyarabbak a magyaroknál.

Dakota és nem dakota mondásaival Dunát lehetne rekeszteni, mindemellett ő az egyetlen magyar politikus, aki úgy tudja magáról, hogy még sohasem hazudott. Lengyel László egy tanulmányában tigrisként írta le Orbánt, aki némán és szenvtelenül járja körül a zsákmánynak kiszemelt áldozatot, hogy amikor elérkezettnek látja az időt, kíméletlenül lecsapjon rá.

Amikor 2002-ben veszített, a tigris-imázsnak azonnal nyoma veszett. Orbán olyanná lett, mint a kisgyerek, aki záráskor sem akar még hazamenni az állatkertből. Sír, ordít és toporzékol, testét a földhöz csapdosva hisztizik. Hiába mondják neki a szülei, hogy mára vége, tessék megvárni, amíg megint kinyit az állatkert, ő még maradni akar: meg akarja nézni a zebrát, látni a zsiráfot, etetni a majmokat. (A haza nem lehet ellenzékben.)