Nem egészen két héttel a Márciusi Sajnálatos Események után azért kell még mindig demszkyzni, mert amikor a Petőfi szobornál az ismeretlenség homályába burkolózó szökött elmeápoltak tojásokat és fémmel bélelt narancsokat hajigálnak a szónok felé, akkor nincs miről hallgatni. Amikor az egyik parlamenti párt által ideológiailag megtámogatott utcai harcosok megpróbálják belefojtani a szót egy szabad város szabadon megválasztott főpolgármesterébe, akkor magára valamit is adó demokrata nem teheti meg, hogy ne demszkyzzen.

Pedig az utóbbi időkben Demszky Gábor, Budapest örök és megbonthatatlannak tetsző főpolgármestere, sokat tett azért, hogy felélje morális tartalékait. A rendszerváltozás emblematikus figurája, a demokratikus ellenzék oszlopa, a titkos nyomdák és kiadványok gondos gazdája az elmúlt években önjáró Rambóként, elszabadult hajóágyúként működött. Ha valamit elhatározott, akkor sem ember, sem pedig észérv nem tudta megállítani. És hát a horvátországi nyaraló ügye sem tett jót a kátyúk miatt egyébként is fogyatkozó imázsának. Máig nem tudni miért, de a fővárosiak valamiért soha nem voltak hajlandók szívükbe zárni a kátyúkat – még a dicsőséges szamizdatos múltra való emlékezés is kevés volt ahhoz, hogy tapsikoljanak örömükben, amiért gödröket kell kerülgetniük.

Ráadásul a négyes metró körüli huzavonák is könnyen maguk alá temethették volna Demszkyt. Mert egy ideig – tegyük hozzá, teljes joggal - lehetett Orbán bosszújaként felfogni a késlekedést, de idővel már nehezen volt tartható a bűnös város koncepciója.  És a főpolgármester azzal sem szerzett plusz pontokat a szavazóknál, hogy kiköltözött a városból. Volt, akinek tetszett, másoknál meg kifejezetten kiverte a biztosítékot, hogy állandóan összeakasztotta a bajszát a szocialistákkal -még Gy. Németh Erzsébetet sem engedte alámerülni a főpolgármesterhelyettesi pozícióba.

És mégis, bármennyi is volt a főpolgármester rovásán, a budapestiek mintha összebeszéltek volna: még a legrosszabb Demszky is jobb a legjobb Tarlósnál, mondták, és ötödször is újraválasztották.

Mindezek ellenére, vagyishogy éppen ezért, Demszky Gábor az idei március 15-én ismét a régi fényében tündökölt. Azok segítettek neki ebben, akik ártani akartak neki. A füttyös, dobáló, csupán a rombolásban jártas emberek néhány órára ismét naggyá tették Demszkyt.

Azon az emlékezetes csütörtöki napon, éppen 159 évvel azután, hogy Petőfiék a Pilvaxban a ma már csak keveseket érdeklő 12 pontot fogalmazták, csütörtököt mondott a romboló gépezet: ha nem is szó szerint, de visszafelé sültek el a tojások, az acéllal bélelt narancsok. Az agyatlan dobálók ugyanis nem tudták, amit a demokrácia barátai már régen megtanultak: azt, hogy Demszky Gábornak éppen ez az igazi terepe. Az egypártrendszer idején is az arctalan hatalommal szemben volt a legerősebb – így volt ezt most is, amikor a csuklyát viselő, sállal eltakart arcú csőcselék támadt rá.

Akik ott voltak, vagy a televízióban látták ezt a gyalázatot, tudták, ki küldte oda az embereket. S bár személyesen nem Orbán verbuválta a nemrégiben még polgári köröknek becézett szabadcsapatokat, nem nehéz kitalálni, hogy – képletesen – hol egyenlítették ki a tojásokról és az acélbetétes narancsokról kiállított számlákat.

Ugyanezen a napon az is kiderült, hogy Orbánnak nincs mobilja. Vagyis van, de nem használja. Vagy ki tudja! Pedig ez egy nagyon lényeges kérdés, majdnem annyira kardinális, mint az, hogy az oroszoktól jöjjön-e a gáz, vagy inkább az Unió felől?

Kóka János, a Pannon Puma elmélet atyja dobta be a köztudatba Orbán mobilját – a gazdasági miniszter a közelgő szabad demokrata elnökválasztáson azzal próbált értékes segédpontokat szerezni riválisával, Fodor Gáborral szemben, hogy március 15-én azzal dicsekedett: sms-t küldött Orbánnak, hogy vonja vissza embereit az utcáról.

Nem kellett volna ezt a mobilos sztorit bedobni. Már csak azért sem, mert még egy, a mostaninál több klasszissal tisztességesebb ellenzék is azonnal lecsapta volna a magas labdát. Nem telt el 24 óra, és Szíjjártó Péter, aki ezúttal elhíresült piros pulóverjeinek legjavát a fontos mondandók esetében használatos zakóra cserélte, bejelentette: Kóka, mint mindig, most is hazudik, Orbánnak nincs is mobilja.

Pedig van, nem is egy - igaz, nem ő, hanem a testőrei fogadják a hívásokat. Állítólag egy újságírónak, valamikor, valahol sikerült személyesen elérnie mobilon Orbánt, de az eset már évekkel ezelőtt történt, az újságíró pedig már nem emlékszik pontosan a körülményekre. Lehet, hogy nem is Orbánt hívta, vagy ha igen, akkor nem ő.

Boldog ország, amelyiknek egy mobiltelefon a legnagyobb problémája.

Pedig, ha egy kicsit jobban fókuszálnánk a lényegre, akkor azonnal kiszúrnánk magunknak Patrubány Miklóst. A Magyarok Világszövetségének elnöke ugyanis most megint népszavazással riogatja az anyaországot. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az anyaország még emlékszik arra, hogy a legutóbbi, Patrubány által rákényszerített, és a magyar adófizetők zsebéből fizetett népszavazás milyen sok haszonnal járt. Csupán azok jártak rosszul, akik igennel szavaztak, meg azok, akik nemmel. És azok is persze, akik el sem mentek – tegyük hozzá, ők voltak többségben. A legrosszabbul a határokon túl élő magyarok jártak, ők kapták a legnagyobb pofont, pedig nem is akarták odatartani az arcukat.

Patrubány most megint próbálkozik, ám ezúttal a Fidesz is kihátrált mögüle. Így azután megjósolható, hogy az aláírási íveit rajta kívül néhány családtagja fogja csak aláírni. Azért valaki értelmes ember, aki ért patrubányul, szólhatna a Miklósnak, hogy valamennyi időre felejtse el Magyarországot. Hadd lélegezzünk fel egy kicsit, törődhessünk a saját dolgainkkal. Ő meg rója a köreit inkább odahaza - a román társadalom bizonyára örömmel veszi, ha segít nekik elkölteni a más értelmes célokra félretett pénzeket.

Az Amerikai Magyar Népszava Szabadság -www.nepszava.com - számára írt cikk szövege