Egykori főszerkesztőm, Árkus József járta ki annak idején a pártközpontban, hogy a Ludas Matyi karikatúristái mellbimbókat rajzolhassanak a hölgyeknek. (Akkoriban még ott lehetett ilyen dolgokat elintézni. Talán hamarosan megint így lesz, de ne szaladjunk ennyire előre.) Árkus előtt a félmeztelen hölgyekről készült rajzokon ugyanis nem volt látható mellbimbó, nyilván még érvényben volt A Tanú Virág elvtársának bölcs útmutatása: Gogolák elvtársnő, hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának.

Árkusnak sikerült elintéznie ezt a korszakos változást. E ma már mulatságosnak tűnő „szextett” hátterét később sokszor mesélte haknikon, Ludas-fórumokon, interjúkban. Azt szokta mondani: nem jó az, ha a lapban mellbimbó nélkül megjelenő hölgyek látványán nő fel egy nemzedék. Azért nem, mert ha majd az életben találkozik az igazival, megijed, mert nem volt rá felkészítve, hogy egy számára ismeretlen kitüremkedés is van a nőkön.

Mindez nemcsak arról jutott az eszembe, hogy a Ludas egy másik – Árkust megelőző - főszerkesztője, Tabi László épp a napokban lenne százesztendős. Sokkal inkább arról, hogy most megint felnő egy generáció, aki nem fogja tudni, hogy nem minden az, aminek látszik.

Konkrétan a demokráciára gondolok, mint majdnem mindig, amikor írni kezdek. Azok a fiatalok, akik a Nemzeti Együttműködés Rendszerével egyidőben kezdenek eszmélni a világra, és most igyekeznek értelmezni az őket körülvevő valóságot, hajlamosak lesznek azt gondolni, hogy az a demokrácia, amelyet maguk körül látnak.

Kétharmados felhatalmazással elfoglalni az ország háromharmadát, politikai és gazdasági ellenlábasainkat félreállítani, megnyirbálni a demokrácia valamennyi intézményét, saját embereinket ültetni és bebetonozni a fontosabb posztokra. Magunk alá gyűrni a médiát, pártkatonákkal feltölteni az alkotmánybíróság üres helyeit, kérdezhetetlenné – és ezzel megkérdőjelezhetetlenné - tenni a legfőbb ügyészt.

Azok a fiatal emberek, akik most lépnek a felnőtt korukba, más példa híján könnyen azt gondolhatják, hogy mindennek így kell lennie. Sokan közülünk az átkosban is azt gondolták: hogy ez a világ a létező világok legjobbika, és hogy ennek soha nem lesz vége. De nem is baj, ha minden mindig így marad, hiszen mi vagyunk a legvidámabb barakk – vak, aki nem látja.

Az a fiatalember, aki ma ismerkedik a politikával és a közélettel, azt gondolhatja, hogy így kell lennie, mert másként nem is lehet. Ilyen a demokrácia, naponta többször hallja a rádióban, a tévében, olvassa az újságokban: az emberek felhatalmazása alapján történik minden.

Az érdekvédők pedig szemenszedetten hallgatnak. Az előző kormány idején gördülő sztrájkot hirdető Gaskó István nemrégiben azt mondta: a fejenként 250 ezer forintos követelésük egy részéről – 100 ezer forintról – lemondtak az árvízkárosultak javára. Értsd: olyan pénzről mondott le a szakszervezeti vezér, ami nem is volt az övék, amit csak szerettek volna, és követelték az előző kormányzattól. A mostanitól valamiért nem követelik.

A Magyar Királyi Televízió a tavaszi választások előtt azzal riogatta a nézőket, hogy hamarosan csődbe megy, sokakat érdeklő, fontos sportesemények közvetítésének bojkottjával fenyegetőzött. A választások óta kussolnak – talán titokban pénzt kaptak valahonnan? Aligha.

Az orvosok helyzete semmit sem javult, ám hiába kérdezné meg bárki kezelőorvosát, gyógyszerészét, sem Éger úr, sem Cser Ágnes asszony nem mondanak semmit. A tanároknak pénz helyett életpálya-modellt ígért az alsósok megbuktatásában utazó államtitkár – a határidő folyamatos.

Jó lenne, ha valaki elmagyarázná a közélettel és a politikával most ismerkedő fiatal nemzedéknek, hogy nem ez a demokrácia. (És hogy a női mell csúcsán található kis bigyótól sem kell megijedni. Éppen ellenkezőleg: természetes dologról van szó.)