Lemegyek Szijjártóba ezúttal, nézze el nekem, aki tudja. Nem nagyon persze, a miniszterelnök szóvivőjének, ha akarnék, sem érhetnék a nyomába. Még tán tanítványa sem lehetnék a Nagy Mellébeszélőnek, a cipőfűzőjét sem köthetném meg neki, reménytelenül kullognék utána – már amennyiben elindulnék egyáltalán.

Arról értekeznék most a magam populista módján, hogy mennyire nem egyformán mérik a boldogságot. Mert, teszem azt, itt vagyunk mi, átlagos magyar emberek. Akiknek mostanában tényleg nincs okunk panaszra, hiszen egy csapásra rendbejött körülöttünk minden. Kevesebb lett az adónk (azonnal és radikálisan), több lett a munkahelyünk (egymillió, tíz év alatt), javult a közbiztonságunk, ráadásul még a nemzetközi megítélésünk sem volt soha ennyire irigylésre méltó.

Nincs hát panaszra semmi okunk, egyetlen nagy vidám örömóda az életünk: hömpölygő búvópatakként áradó, szórakoztató kavalkád.

Hadd ne ragozzam: kib…ttul jó nekünk.

És az is csak némiképp árnyékolja be a mi életünket, hogy bár a legtöbben tényleg megfogtuk az isten lábát, nem mindegyikünk mondhatja el magáról, hogy ilyen szerencsés csillagzat alatt született. Nem a bedőlt devizahitelesekre gondolok, és azokra sem, akiknek elviselhetetlen terheket jelent a történelmi csúcsot elért üzemanyagár. Hanem arra a honfitársunkra, aki, alig merem leírni, annyira megrendítő, nemrégiben 21 millió forintot veszített pókeren.

Demján Sándorról van szó, a leggazdagabb magyarról, aki a kies Bahamákon tapsolta el ezt az összeget - ott rendezték ugyanis az 576 ezer dollár összedíjazású pókerversenyt.

Százezer dollár volt a nevezési díj, Demján honfitársunk, kis szerencsével akár a dupláját is hazatalicskázhatta volna - csupán annyi kellett volna hozzá, hogy egyetlen hellyel előbbre végezzen a versenyben.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Demján honfitársunk vesztét két ukrán bubi okozta, érthető a bosszúság és az elkeseredés. Pedig, ha valakitől, Demján Sándortól tényleg nem irigyeltük volna ezt a pénzt. Mert ő, hiába milliárdos, szemben más tehetősekkel, akik oligarchák, mindig a jó oldalon állt.

Akkor is, amikor a jó oldal még nem állt a jó oldalon. És Demján a jó oldalon áll most is - igaz, mára már a jó oldal is az ő oldalán áll.

Ezért van az, hogy Demján Sándor nem oligarcha. Maga a Kedves Vezető utalt erre a győzedelmes fülkeforradalom mámoros éjszakáján. Akkor, amikor egy egész nemzet jutott fel oxigénpalack nélkül a csúcsra: hogy elűztük az oligarchákat, nem is jönnek vissza soha többé.

Ezért nem lehet oligarcha Demján, szemben más milliárdosokkal. És naná, hogy nem oligarcha az ugyancsak milliárdos Csányi Sándor, de még Pintér sem az, pedig őt is Sándornak hívják. (Fellegi nem Sándor, hanem Tamás, de ő sem oligarcha, hiába milliárdos).

Az oligarchák ugyanis el vannak űzve e honból – a Sándorokat pedig nap, mint látjuk, és halljuk. (A Tamást is persze – Ok, we fucked it up, ahogyan a művelt magyar mondja, aki beszéli az angolt).

Úgyhogy, nem győzzük hangsúlyozni: becsszóra nem irigyeljük Demjántól a milliárdjait. Nemcsak azért, mert nem vagyunk irigykedésre hajlamosak, de azért sem, mert tudjuk, hogy Demján vagyonának egy részét jótékony célokra költi. Már csak ezért is drukkoltunk neki, hogy visszajöjjön a nevezési díjra költött százezer dollárja, hozamostul - ha övé a nagy nyeremény, talán még az eddiginél is karcosabban jótékonykodik.

Ezért sem kérkednék most azzal, hogy nekünk, magyaroknak, mennyire jó. Hogy Európa felnéz ránk, a világ minden tájáról tisztelet és megbecsülés az osztályrészünk, egész Európában nekünk van a legerősebb kormányunk, ráadásul még a médiatörvényünk is európai.

Nincs most itt a felszabadult, féktelen örömök ideje. Hátrébb az agarakkal emberek, csendesebben vigadjatok: egy honfitársunk a napokban húszmilliót veszített a kártyán.