Valamelyik nap én voltam a császár. Egy hajléktalan külsejű hajléktalan lépett oda hozzám, ő szólított császárnak. Császárom, mondta a látásból már ismert középkorú férfi, nem tudna adni egy kevéske aprót?

Máskor, más hajléktalanok polgármesternek szólítanak, így próbálnak meg valamennyi javadalmazásra szert tenni. De voltam már képviselő úr, doktor úr, a feleségemet pedig, nemrégiben professzor asszonynak szólították. Nem tudhatom, hogy hajléktalan polgártársaink honnan veszik ezeket a módszereket, ösztönös-e náluk, vagy, akár a népmesék, és újabban az úgynevezett városi legendák esetében, szájról szájra szállnak a különböző „üzleti fogások”. Egyes hajléktalanok, azzal próbálják a gyanútlan járókelőt levenni a lábáról, hogy azt mondják, kenyérre kell, gyógyszerre a gyereknek, de akad olyan is, aki nyíltan megvallja: italra kéri a pénzt.

A hajléktalanok, s ez is növeli valamelyest a rosszkedvünket, többnyire udvariasak és csak igen ritkán tolakodók. Ha kapnak valamit, megköszönik, ha nem, akkor is. Jó utat, mondja a Fedél nélkül című kiadvány árusa, miután közöltem vele, hogy ha maradnak is fölösleges forintjaim, azokat nem neki, hanem a gyerekeimnek fogom odaadni. És a szociális érzékük is igen fejlett: ha látják, hogy gyerekek ülnek a kocsiban, már mennek is tovább - a tapasztalat megtanította őket arra, hogy ahol nagy a család, ott a hajléktalanok segélyezésére már nem marad pénz.

Erőszakos hajléktalannal még hál’ istennek nem hozott össze a jó sors, szemtelennel is csak igen ritkán. Egy alkalommal például nem volt kedvem adakozni az autómhoz odahajoló embernek, mire ő gúnyosan annyit mondott: megértem uram, én is rózsadombi villára gyűjtök.

Persze, időnként mindenki ad. Mert nem lehet nem adni. A mi környékünkön van egy hajléktalan, aki öltönyben, a körülményekhez – mármint az ő körülményeihez - képest fehér ingben és nyakkendőben kéri a pénzt. Vele már tisztáztuk, hogy hetente egyszer adok neki egy százast. Általában meghatározott napokon kapja meg az összeget, volt hogy véletlenül más napon is odajött hozzám, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy a héten már kapott, elnézést kért és új ügyfél után nézett.

Nem tudom, ki hogy van ezzel, én azt nem szeretem a hajléktalanokban, hogy állandóan lelkifurdalást okoznak nekünk. Nekünk, akik nem vagyunk hajléktalanok, van munkánk, családunk és fedél is kerül a fejünk fölé. Mi, a nem-hajléktalan többség, általában jó emberek vagyunk, de azt gondoljuk – szerintem jogosan – hogy talán mégsem a mi dolgunk lenne a hajléktalanok problémáját megoldani. Hanem az államé, az önkormányzatoké, az erre hivatott szervezeteké, vagy mit tudom én kié, de hogy nem a mienk, adófizetőké, az biztos.

Merthogy minden hajléktalannak annyit adni, amennyi kirángatja őt a szorultságból, fizikai és pénzügyi képtelenség. Szerény, ám hivatalosnak mondott számítások szerint 30-35 ezer hajléktalan él e hazában, közülük mintegy húszezernek Budapesten van a telephelye.

Ha akarnánk, sem tudnánk mindenkinek adni. Pedig a hajléktalan-helyzet, ahelyett, hogy megoldódna – Virág elvtárssal szólva – fokozódik. Egyre többen vannak, és egyre rezignáltabban kérnek, amitől mi, hajlékkal bírók, egyre szomorúbbak leszünk.

És ebben a közös kilátástalanságban még az sem vigasztalhat bennünket, hogy – hozzájuk képest - időnként valóban doktornak, képviselőnek, vagy császárnak érezhetjük magunkat.