„Olyan mélyen még nem tartunk, hogy ennek a Twitter-huszárnak a vádaskodásaira válaszoljak, azt azonban megjegyezném, hogy akkor tenné a legjobbat a magyar labdarúgással, ha Brüsszelben sikerülne eladnia a minisztersége végén beszerzett beléptető kapunak nevezett fémlapokat, amik még mindig a raktárban állnak”.

„Kocsis Máté józsefvárosi polgármester, a Fidesz kommunikációs igazgatójának a focival kapcsolatban fogja be a száját, annyi terület van, ahol - mint a Fidesz szóvivője - tud hazudni”.

Két mondat a szerdai nap terméséből. Nem valami hazaáruló, Tavares-fan idegenszívű baloldali szájából hangzottak el ezek a veretes mondatok, nem olyan ember szájából jöttek elő, aki, ha csak teheti, rátör a nemzetére.

Orbán Viktor pajtása volt e magvasságok kiagyalója, a leggazdagabb magyar, az OTP, valamint a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke. Utóbbi minőségében mondta mindezt Csányi Sándor, annak apropóján, hogy a hollandoktól elszenvedett 8-1 után több fideszes politikus is nekitámadt, a magyar futball lehetőségeinek elherdálásával vádolták, s a lemondását követelték.

Köszönet a hollandoknak, amiért nyolc gólt rúgtak nekünk.

Ha más lett volna az eredmény, mondjuk csak a szokásos 3-4 góllal kapunk ki, akkor minden illetékes tisztes helytállásról papol. Marad a helyén a szövetségi kapitány, és marad minden, ami az elmúlt húszegynéhány évben ránk ragadt.

Elmondhatnánk, hogy már megint majdnem sikerült.

Van tartása a csapatnak, mondta volna Csányi, vagy valamelyik alkutyája, látni kell az előrelépést, tette volna hozzá Egervári.

Végre szerethető csapatunk van, mondaná a miniszterelnök.

Ha a hollandok nem rúgnak nyolc gólt a magyar válogatottnak, akkor még most sem azon gondolkodunk, hogy micsoda nagy mozgások vannak a látszólag sima víztükör alatt.

Persze, mielőtt bármit gondolnánk, jó lenne tudni, hogy amit látunk, az játék, vagy valóság. Minden jel szerint ezúttal kivételesen a valósággal van dolgunk. Csapnivaló csepűrágók játszanak ugyanis ebben a szomorújátékban, mégis életszerűen adják elő a mutatványt. Valódinak kell tehát lennie az összecsapásnak – ha csak a tehetségükre tudnának támaszkodni, biztosan nem kerekedne belőle előadás.

A második kérdés költői inkább: mi mindent tudnak ezek egymásról? Ahogy a régi dakoták mondják manapság: ezek ott egymás tökét fogják. Mindenki tud mindent a másikról, azt is, hogy mikor mennyit tett el a közösből, és csak arra vár, hogy valamikor, egy arra alkalmasnak látszó pillanatban kitálaljon.

Már akkor elgondolkodhattunk, amikor városát polgármesterként példásan eladósító Lázár János néhány hónappal ezelőtt az ország első számú uzsorásának nevezte Csányi Sándort. Nem azon tűnődtünk, hogy tényleg uzsorás-e Csányi, hanem azon, hogy Lázár mitől ennyire bátor. A Kedves Vezető engedélyével volt vakmerő, vagy csak úgy, a saját szakállára bátorkodott?

Hatalmi harcok folynak a fejünk fölött, és az még hagyján, hogy nem értjük, ami történik, sokkal rosszabb, hogy nem is nagyon érdekel bennünket. Talán, ha a bulvár szintjén. Mert tudjuk, hogy ez nem a mi világunk. Ez egy másik planéta, ahol a nagyemberek élnek, a mienkénél nagyságrendekkel nagyobb jövedelmekkel, lehetőségekkel. És, hogy mindez működhessen, sajátos szabályokkal, törvényekkel.
Ángyán József, aki nemrégiben még a mezőgazdaságért felelős illetőként ténykedett, azt hirdeti klubokban, kisebb közösségekben, valamint mindenhol, ahová meghívják, és ahol kíváncsiak a véleményére, hogy a kormány tagjai közül csupán egy elenyésző kisebbség az, akiket Orbán Viktor nevez ki. A többieket – nevezzük így: befolyásos családok – delegálják. (Ángyán József maffiákról beszél – csúnya szó, mi ilyeneket nem mondanánk.)

Kitört a háború, és mi, a sokat hivatkozott magyar emberek, még közkatonának is kevesek vagyunk. Ágyútölteléknek használnak minket, mint Magyarország egykori urai a második magyar hadsereget. Kapkodjuk a fejünket, és ez minden, amit tehetünk: reménykedünk, hogy az urak nem csak a focihoz, és a gazdasághoz, de a visszafelé nyilazáshoz sem értenek.