Célok, alapítványok, százalékok
Közeledik az adóbevallás határideje, megszaporodnak a médiában az adónk egy százalékára igényt tartó szervezetek hirdetései. Nekünk, adózóknak...
Közeledik az adóbevallás határideje, megszaporodnak a médiában az adónk egy százalékára igényt tartó szervezetek hirdetései. Nekünk, adózóknak, a jótékonykodásnak ez a formája egyetlen plusz forintunkba sem kerül - ha nem adnánk oda valamelyik közhasznú alapítványnak ezt az egy százalékot, akkor az bekerülne az állami költségvetésbe.
Ezért van az, hogy ilyenkor, adóidőben népszerűek az alapítványok, a különböző karitatív szervezetek. Sajnos, az idei évet az egy százalékok szempontjából sok más is megkülönbözteti az előző esztendőktől -botrányoktól, de legalábbis érdekes ügyektől hangos az alapítványok világa.
És itt nem az Egymásért Egy-másért alapítvány elhíresült vámügyére gondolok. Vannak alapítványok, amelyek teljesen törvényesen működnek, mégis, a befolyt összegnek csupán egy részét fordítják arra, amire azt az adományozók eredetileg szánták. Mert hiába az alapítvány számlájára érkezett milliók, az alapítvány működése is pénzbe kerül. Méghozzá nem is kevésbe: az egyik legismertebb alapítványról például éppen a napokban írta meg az egyik hetilap, hogy a két évvel ezelőtti hétszázmilliós bevételéből mintegy kétszáz milliót saját magára költött. Hirdetésre például, hogy minél többen adakozzanak. Ezen kívül fizetni kellett az alapítványnál dolgozók bérét, a villany- és telefonszámlákat, a gépkocsik üzemanyagát, adóját és biztosítását – aki dolgozott már vállalatnál, az tudja, milyen sok helyre megy a pénz.
A mienkénél fejlettebb országokban a jótékony célokra szánt összegek – extrém csalásoktól eltekintve - hiánytalanul megérkeznek a címzettekhez. A titok nyitja egyszerű: nincsenek költségek. Vagyis hát vannak, hiszen a telefon, az áram és a posta a világon mindenütt pénzbe kerül – igaz, ezeket a kiadásokat nem az alapítvány pénzéből fizetik. Ám, míg nálunk egy gazdagabb alapítvány akár tucatnyi munkatársat is foglalkoztat – magyarul: eltart – addig nyugaton és Amerikában ez is másként van. Az önkéntes segítők arrafelé valóban önkéntesek: nem hogy fizetséget, de még költségtérítést sem fogadnak el a tevékenységükért.
Könnyű nekik, mondhatnánk - az említett alapítványok élén ugyanis az esetek többségében valamely híresség áll. Színész, énekes, vagy üzletember, illetve azok felesége. Aki anyagilag nem szorul rá arra, hogy a telefonszámláját, vagy a benzinköltségét kifizessék. Megengedheti magának, hogy saját zsebéből, a saját örömére dolgozzon egy általa fontosnak tartott cél érdekében.
Az adakozóktól befolyt dollárok és eurók pedig oda kerülnek, ahová eredetileg is szánták őket. Persze, valahol a hírességek is megtalálják a számításukat: forog a nevük, írnak róluk az újságok. Talán nem is lenne olyan nagy baj, ha ebben majmolnánk a Nyugatot.
A Metro újság - www.metro.hu - számára írt cikk írott változata
