Most már látszik, hogy Orbán Viktornak pihenésre lenne szüksége. Nekünk is persze, többi tízmilliónak, mert nem volt könnyű ez az egy év, ami mögöttünk van, de mi legalább nem vagyunk miniszterelnökök.

És azért is könnyebb nekünk, mert nincs bohócügyi államtitkárunk. Orbánnak van, bár ezt idáig ügyesen titkolták. Senki nem tudott arról, hogy a kormányban van ilyen funkció. Egyébként nem is lenne logikus egy bohócügyi államtitkárság: takarékosabb, karcsúbb kormányt ígértek, hogy is férne bele egy ilyen kabinetbe egy bohócügyi államtitkár.

Most történt meg először, hogy Orbán elszólta magát. Miután, nagy sokára, hajlandó volt fogadni a rendvédelmi szakszervezetek közül néhánynak a vezetőjét. Nem az összesét: azok, akik a kormány számára nem voltak eléggé komilfók, a tárgyalások alatt odakint várakoztak a Kossuth téren.

Árok Kornél, akit mások mellett fogadott a miniszterelnök, az amúgy eredménytelen tárgyalások végeztével arra kérte Orbánt: ha már úgyis itt van, tartson egy rögtönzött szociális konzultációt a téren várakozóknak. „Ezt majd átadom a bohócügyi államtitkáromnak”, mondta erre a miniszterelnök.

Melyiknek? – tehetnénk fel az obligátot, ha lenne kedvünk viccelődni. De nincs, és ha lenne, akkor sem mernénk. Háborús helyzet van, ilyenkor még a kapanyél is elsül, minden poén veszélyes lehet. Háborúban állunk, hiába volt a győzedelmes fülkeforradalom, a tőzsdecápák ellen sikeresen megvívott szabadságharc, a háborúnak még nincs vége.

Jelenleg két nagy ellenséggel csatázunk: az államadóssággal, és a munkanélküliséggel. Mindkettőt legyőzzük, kétség nem fér hozzá, de addig még számos nehéz ütközet vár ránk. Áldozatokat kell hoznunk, akár akarjuk, akár nem.

Persze, az élet nem olyan bonyolult, hogy érdemes lenne sokat okoskodni. Ha nagy az államadósság, össze kell fognunk, s úgy eltűnik, mintha soha nem is lett volna. Dobjunk pénzt a közös kasszába, mindenki annyit, amennyije van. Mert ez nem csupán hasznos, de hazafias is egyben.

Így igaz ez akkor is, hogyha tudjuk: sem a miniszterelnök, sem a bohócügyi államtitkár, nem adott még az összefogás alapba egyetlen árva forintot sem. Nem mintha Orbán Viktor nem viselné szívén az államadósságot. Viseli ő, mást sem tesz, jobban fáj neki az államadósság, mint gondolnánk. Azzal kél, és azzal fekszik, nyilván még napközben is eszébe jut alkalomadtán.

De pénzt azt még nem adott erre a célra. Persze, ahol öt gyerek nevelődik, öt éhes száj vár a falatra, ott alaposan meg kell gondolni, mire költik a pénzt.  Sokáig egyébként úgy tűnt, nem tudhatjuk meg, adott-e Orbán az Összefogás alapnak, vagy sem, de aztán kiderült, hogy nincs itt titok semmi, a mindig naprakész Szijjártó szóvivő a sajtó elé tárta az őszintét: „A miniszterelnök már hosszabb ideje támogatja egy közösségi cél megvalósulását, évente komoly összeggel a fizetéséből. Ennek a célnak a megvalósulása után fog támogatni egy újabb közösségi célt, mint például az államadósság elleni küzdelem.”

Van tehát egy közösségi cél, nem is akármilyen. Olyan, amelyet Orbán Viktor támogat. Ennél konkrétabbat egyelőre nem tudhatunk, de ez nem biztos, hogy baj: talán nincs is közünk hozzá. Legföljebb azért lehetünk szomorúak, mert ha tudnánk, mi az a közösségi cél, amelynek megvalósulását a miniszterelnök támogatja, nyilván mi magunk is így tennénk. Hiszen, ha a miniszterelnök támogatja, nekünk többieknek sem lenne kárunkra, ha hasonlóan cselekednénk.

Ez a közösségi cél azonban a jelek szerint egyelőre még nem nyilvános. Persze, előbb vagy utóbb majd megtudjuk, mi lehet ez, hiszen, amint azt Szijjártó szóvivő is említette, van rá esély, hogy idővel majd megvalósul. És onnan fogjuk megtudni, hogy az Orbán Viktor által támogatott, egyelőre nem publikus közösségi cél megvalósult, hogy a miniszterelnök már nem azt, hanem az államadósság elleni harcot támogatja.

Őrület, de nincs benne rendszer. Vagy van, csak még nem kötötték az orrunkra, hogy mi lenne az. Minek is, csak idegesítenénk magunkat, aztán úgy járnánk, mint a miniszterelnök. Vagy mint Schmitt Pál álamfő (sic!), aki Tolna megyei látogatásának egyik fénypontjaként egy iskolai osztály tanulói előtt akut zongorázásra vetemedett.

Szekszárdon történt mindez, az álamfő (sic!) Bródy János „Ha én rózsa volnék” című dalával kívánta szolgálni a jövő nemzedékének épülését. Ez a dal, talán sokan tudják, egy nemzedéknek vált a himnuszává. Nem Schmitt Pál nemzedékéé. Igaz, nem Pali bácsi meglett kora miatt szóltak hamisan a szájából a szavak: „Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, s nem lennék játéka mindenféle szélnek.”

Mintha Vona Gábor a "Hegedűs a háztetőn" valamelyik betétdalát énekelné. Ha valakiről, Schmitt Pálról köztudott, hogy soha semmiféle szélnek nem állt ellent. Még a kis szellőcskék előtt is meghajolt, a nagyobb viharokról nem is szólva. Motor volt mindig, nem ellensúly. Mindig, mindent. Mindenkit, minden helyzetben. Mindenhol és mindenkinek.

Csontig, természetesen, ahogyan kell.

Hogy miért épp ezt a dalt választotta, nem tudhatjuk.

Majd megkérdezzük kezelőorvosunkat, gyógyszerészünket. Vagy Orbán bohócügyi államtitkárát.