Kis kék füzet landolt délben a postaládánkban. “Ellopták Budapestet” - ez a címe a tájékoztató kiadványnak. Sok kép, kevés szöveg, tetszetős külső. Kiderült belőle, hogy Budapest már nem létezik.

Elloptak mindent, mondja a kis kék füzet, nálunk a legkevesebb a zöldterület, itt a legrosszabb a közbiztonság, a magyar fővárosban legkevésbé élhetőbb az élet.

Vitakoznék valamelyest. Itt születtem, szeretem ezt a várost. Számos hibájával, megannyi gyengeségével együtt. Mint a családban egy gyereket: ha rossz jegyet hoz az iskolából, ha verekszik az óvodában - akkor is a miénk. Nem hülyézzük, nem mondjuk neki, hogy te már soha nem viszed semmire.

Neveljük, jobbá tesszük.

Vitatkoznék, de nem tudok. Mert nem tudom, hogy kivel kellene, ki küldte nekem – és még gondolom több százezer fővárosinak – a kis kék füzetet. Ki fizette a szövegírókat, a fényképészeket, ki írta alá a tördelő számláját, s ki állja majd a postaköltséget.

Csak nagy nehezen lehet megtalálni, kis betűkkel, eldugva írták, hogy ki a megrendelő. Van mire szerénynek lenni a kiadvánnyal kapcsolatban.

Sejteni persze az impresszum elolvasása nélkül is lehet. Tarlós Leverem A Szemüveged És Ráugrok István néhány héttel ezelőtti sajtótájékoztatójának is ez volt a címe.

És tényleg: az ember kinéz az ablakon, de hiába mereszti a szemét, amit lát, az nincs.

Bátorkákkal vagyunk körülvéve.

És szupertahókkal, hogy teljes legyen a tabló. Itt van teszem azt, Járai Antal, az ELTE matematikusa, (sajtóértesülések szerint Járai Zsigmond édestestvére), aki  március 25-e alkalmából átvette a kitüntetést, de nem fogott kezet a kultúrális miniszterrel.

Nem kell szeretni a kultúrális minisztert. Nem muszáj átvenni a kitüntetést.

Sólyom László köztársasági elnök honosította meg ezt a nyugaton kevéssé ismert szokást idehaza, amikor nem fogott kezet Fekete Jánossal. Majd jöttek a többi tisztakezűek, Blaskó színművész például, aki nem  akarta “összegyurcsányozni” a kezeit. Mert hogyan fogja “gyurcsányos” kézzel kell megsimogatni a felesége fejét, a lánya homlokát.

Blaskó úr egyébiránt nem volt mindig ennyire kényes, a demokrácia tette azzá: néhány átkossal elébb minden rendű és rangú kitüntetőtől minden rendű és rangú díjat átvett (kézfogással súlyosbítva).

Tahóság, valljuk be. Ám most, néhány héttel a minden bizonnyal kormányváltást hozó választások előtt nem kezet fogni: nem csupán bunkó dolog , de szánalmas is. Mert nincs benne stílus. Ha még valami sármja lett volna a dolognak! Bukéja, ami ízt adott volna ennek a szuper otrombaságnak.

Járai Antalnak még stílusra sem futotta.

És bátorkák a Goj Motorosok is. Amikor először hallottunk róluk,  azt állították: nevük ellenére nem antiszemiták ők, hiszen soraikban zsidók is vannak. (Honnan tudják?)

Aztán hamar kiderült, hogy kilóg a “gój-láb”: Imi Blues, a vezetőjük “Ne piszkáljatok, sorstalanok” feliratú pólóban pózolt a tévében. (Miért kellett egyáltalán meghívni a stúdióba  – nem sajtóetikai, hanem szakmai kérdés).

Bevallhatta volna Imi Blues őszintén, hogy miért választották a Goj motorosok elnevezést. Nem lettek volna ettől szimpatikusak, de legalább tudtuk volna, hogy vállalják a gyalázatos elveiket. Akkor csak nyíltan nácik lennének és nem sunyin tahók.

Bátorkákkal vagyunk körülvéve. Egyre többen lesznek egyre bátrabbak.

Vajon kifizették már az Ellopták Budapestet kiadvány számláját? Vagy csak ígérvény hangzott el, mint sok más esetben: majd fizetünk, ha lesz rá pénzünk.

Ha közel leszünk a zsíros bödönhöz, ha majd nálunk lesz a húsos fazék kulcsa. (Sic!)