Első nap az iskolában.

Elénekelték a Himnuszt, majd néhányan rázendítettek a székely himnuszra is. Mintha a magyar nem lenne elég magyar. Mintha a magyarnál lenne még magyarabb. Voltak, akik velük énekeltek, mások értetlenül nézelődtek, hogy akkor most mi is van.

Mostantól ők képviselik az embereket e hazában.

Egyébként nem történt semmi különös, hozta mindenki a formáját. A köztársasági elnök felemelő és emlékezetes pillanatról beszélt, megfeddte azokat, akiket korábban sem szeretett, és a felelősségükre figyelmeztette azokat, akiket korábban erre szinte soha sem figyelmeztetett. Osztotta a szélsőségeseket, dicsérte a zöldeket.

Volt, aki arra számított, nagyobb lesz a botrány Vona Gábor mellénye miatt. Merthogy az lett volna a normális üzemmenet, ha a köztársasági elnök bejelenti: addig nem kezdődik az ülés, amíg a Jobbik elnöke egy betiltott szervezet egyenruhájára emlékeztető ruhadarabot visel.

De nem történt semmi, ezért aztán tényleg nagyobb a baj, mintha kitört volna a botrány. Vona büszkén, bár kissé tétován ült a helyén - most tesztelte, hol a határ. (A székely himnusz még belefér, legközelebb talán a kötelező közös imádság is, néhány év múlva pedig jöhet a rovásírás, magyar feliratozással.)

Mindegyik párt nehéz helyzetben van. A Jobbiknak előbb-utóbb el kell döntenie, hogy megmaradnak-e fékezhetetlen fenegyereknek, vagy a család renitens, ám még kezelhető tagjaként ténykednek a parlamentben. Hogy a család szégyenei lesznek, vagy csak amolyan tékozló fiúk, akiket ha lehetne, a többi családtagok eldugnának a vendégek szemei elől.

Az LMP-sek most még mosolyognak - most még a mosolygás is elég. Örülnek, hogy bejutottak, látszik rajtuk, hogy még mindig nem tudják, mihez fognak kezdeni magukkal. Kedvesnek lenni, romlatlannak tűnni egy ideig elmegy – de néhány hét múlva már több kell annál, minthogy az ember odaláncolja magát egy kivágásra ítélt fához.

Ami őket illeti: már az is beszédes, hogy a Fideszes korelnök, Horváth János rosszul mondta a nevüket. Gyanítható, hogy nem elszólás volt a részéről, amikor Lehet a Más Politika néven említette a pártot. Nem elszólás lehetett - valószínűleg nem is tudta soha a párt nevét. Talán mert nem tartotta fontosnak megjegyezni…

Igaz, a korelnök úr a szocialista frakció vezetőjét, Attila helyett Miklósnak nevezte. Vagy már ez is mindegy?

Nem csodálkoznánk, ha így lenne. Merthogy zavartnak látszottak a szocialisták is - még soha sem voltak ennyire kevesen, még sosem mertek ennyire kicsik lenni.

Elanyátlanodva ültek a padsorokban, már az is a fejetlenség jele volt, ahogyan két nappal korábban átengedték a nemzetbiztonsági bizottság vezetői tisztét a Jobbiknak, majd néhány órával később nagy hangosan elkövetelték tőlük.

Össze kellene szedni magukat, de még nem tudni, ki szedje össze őket? Gyurcsány? Lendvai? Mesterházy? Szekeres? Kiss? Szanyi? Szili?

Egyedül nem megy, közösen lehetetlen.

Bal-sors akit régen tép. És ki tudja, még meddig?

Talán elsőre furcsán hangzik, a Fidesz sincs irigylésre méltó helyzetben. Nemcsak azért, mert nagyok az elvárások velük szemben: minimum a csoda, amit elfogadnak tőlük az emberek, de vannak, akik még ennél is többre számítanak.

Orbán próbált eltökéltnek és magabiztosnak látszani, ám szavai mögött bizonytalanság és rettegés bujkált. Idáig könnyű volt: az emberek őt akarták. (Csak azt nem tudták, hogy ő mit akar.)

Mostantól nem lehet másokra mutogatni. A Nagy Mutatványos belegyömöszölte a nyulat a kalapba - de vajon ki is tudja-e varázsolni onnan? A közönség feszülten figyel, a dobpergés fenyegetően fokozódik.

Ez volt az első nap. Felemelő és ünnepi.

Milyen lesz a többi?

A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata