Az utolsó kapcsolja le a lámpát!
Ha húsz évvel fiatalabb lennék. Vagy legalább tízzel. Vagy ha most kezdeném. Akkor biztosan nem maradnék itt, hanem elmennék más országba. Nem...
Ha húsz évvel fiatalabb lennék. Vagy legalább tízzel. Vagy ha most kezdeném. Akkor biztosan nem maradnék itt, hanem elmennék más országba. Nem én mondom ezt - ilyet és ehhez hasonlókat hallani mindenhonnan. Hogy a futballista menni akar, manapság már evidencia. Tudjuk, odakint jóval nagyobb a kenyér, és finomabb kolbászból készül a kerítés. És énekelni is magasabb gázsiért lehet, meg a gyógyításért is több fizetség jár. De még nem is csupán az évtizedek óta esedékes agyelszívásról beszélek. Azzal már jó ideje együtt élünk, volt időnk hozzászokni. Hogy a legtehetségesebb, és legképzettebb diplomások, az állam – azaz a mi adónk – pénzén, tandíjmentesen kiképzett honfitársaink más országokban keresik a boldogulásukat. Másutt találnak új hívatást, miközben más államok számára termelik a nemzeti jövedelmet.
Kedves, okos, értelmes fiatalokkal beszélgetek egy társaságban. Szinte mindegyikük a világ valamely más táján képzeli el az életét. Nem csupán a több pénz miatt – ne dugjuk a fejünket a homokba: azért is - de mert már nem szeret itt élni. Nem felelőtlen, álomvilágban élő, megtéveszett ifjoncokról van szó: akikről beszélek, nagyon is jól tudják, hogy odakint sem minden fenékig tejföl, hogy keményen meg kell küzdeni minden euróért, dollárért. És minden állásért, lehetőségért. Küzdenek is keményen - egyelőre még idehaza. Nyelveket tanulnak, aki már kettőt beszél, az a harmadikba is belekezd, nemzetközileg elismert továbbképzésekre járnak – tudatosan készülnek arra, hogy itthagyjanak bennünket.
Mondom, nem csupán pénzről van szó. Hanem valami olyanról, amit úgy szokás hívni: az élet minősége. Ne szépítsük a dolgot: ezeknek a fiataloknak elegük van ebből a mostani országból. A hazájuknak tekintik, mert úgy neveltük őket, de a széthúzással már nem vállalnak közösséget. Azzal, hogy a közélet elviselhetetlenül megromlott, hogy soha nem tapasztalt mély árkok vannak a különböző nézeteket vallók között. Hogy gyanakodva méregetjük egymást a villamoson – ki milyen újságot húz elő a táskájából.
Mi, akik - pestiesen szólva, kalandvágyból itthon maradtunk -, nem tudjuk visszatartani őket a távozástól. Az ő életük. Ha úgy érzik, hogy kívül tágasabb, több a lehetőség, tisztábbak a viszonyok, akkor, ha akarnánk sem tudnánk visszatartani őket. De nem is akarjuk. Mert szeretjük őket, és jót akarunk nekik. És közben persze szomorúak vagyunk. Nem csupán azért, hogy ezentúl majd ritkábban látjuk őket, hanem főként amiatt, hogy idáig jutottunk.
Nem anyagilag elsősorban, mert számos adat mutatja, hogy korántsem annyira elkeserítő a helyzet, mint ahogyan azt sokan mondják. És máshol is vannak problémák, sok helyütt még a mieinknél is súlyosabbak.
Arról van szó, hogy mindannyiunk közös felelőssége, hogy ez a helyzet megváltozzon. Mert lehet marni egymást napi politikai kérdésekben – kormánynak és ellenzéknek elvégre ez (is) a dolga. Ám itt az ország jövője a tét. Ha mindenki elmegy, ki marad a boltban? Ha nem sikerül ezt a folyamatot megállítani, tényleg egyre kevesebben leszünk. És akkor nem marad más, kezdhetjük barkácsolni a figyelmeztető feliratot: az utolsó kapcsolja le a villanyt!
A Metro - www.metro.hu - számára írt cikk írott változata
