Az Irénke nénik országa
„Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúl barlangjában”
Kölcsey Ferenc: Himnusz
Mutatták a TV2 Mokkájában Irénke nénit, aki a déli határszakaszon teljesít szolgálatot. Önkéntes szolgálat az Irénke nénié, nem jár érte fizetség, tán még a költségeit is maga állja.
Régen besúgónak, netán házmesternek mondták volna a hivatalos okiratokban Friedrich Irene néven szereplő élőlényt, aki teljes harci díszben, lelkesen mesélte a Mokka riporterének, miként telik egy napja. Hogyan kutatja fel a migránsokat, köztük gyerekeket, s adja őket a hivatalosságok kezére.
Családokat, a reménytelenségből a semmibe menekülő embereket.
Váczi Gergő riporter utóbb elnézést kért a képernyőre kerültekért, elismerte, hogy szakmai hibákat vétett, ugyanakkor kikérte magának, hogy rasszista lenne.
Pedig, rasszista, még ha ő esetleg ezt nem is tudja magáról. Nem rasszista ember ugyanis nem képes rasszista riportot készíteni. Nem úgy van ugyanis, hogy valaki csak időnként rasszista. Hétfőn, pénteken és vasárnap igen, a többi napon nem.
Nem lehet azt mondani, hogy figyelmetlen voltam, szétszórt kissé, ezért jött belőlem a rasszizmus. Máskor majd jobban figyelek, és akkor nem leszek rasszista, bocsika.
Amúgy meg, jobb lett volna, ha Váczi riporter nem (csak) a Facebookon, hanem a TV2 valamelyik műsorában is bocsánatot kér a nézőktől. (És persze azoktól, akik, ha akarnák sem láthatnák a Mokkát: a menekültektől.) És nem csak ő, hanem a Mokka stúdiójába ülő Pachmann Péter és Demcsák Zsuzsa is megszólalhatott volna az ügyben, már csak azért is, mert se a riport előtt, sem utána egyetlen szavuk sem volt a látottakhoz.
A főnökeik, a TV2 vezetősége is mondhattak volna valamit.
A legjobb az lett volna, ha a Mokka le sem adja ezt a riportot, sőt, eszébe sem jut ilyet készíteni.
Ha nem tudnánk, hol élünk, azt hihetnénk, paródiát láttunk. Egy hetvenéves öregasszony távcsővel és mobiltelefonnal felszerelkezve, létrára mászva kémleli a migránsokkal teli horizontot. Bozótban kúszik, nyomot keres, mint egy indián – vicces volna, ha nem lenne véresen komoly.
Magyarországon vagyunk, az Irénke nénik országában. Akik félnek az idegenektől, mert úgy tudják, hogy veszélyt jelentenek az országra, de nem félnek attól, amitől valóban tartaniuk kéne.
Az Irénke nénik simán lenyelik, hogy Vajna Tímea férjének kaszinói milliárdokat kaszálnak. Hogy a miniszterelnök saját lábon álló vejének álló vállalkozása mindent visz. Hogy Orbán Viktor kötélbarátja, Garancsi István cége milliárdokért építheti fel a vizes vb létesítményeit, ráadásul egy olyan megbízás alapján, ami már kiírása előtt törvénytelen volt. Hogy Magyarország legjobban kereső gázszerelője az élet császára, és a Miniszterelnökséget vezető miniszter, Lázár János egyetlen éjszakára százezreket költ hotelszámlára, egyetlen nap alatt másik százezreket gépkocsi bérlésére.
Az Irénke nénik országában mindent meg lehet csinálni. A szükségesnél drágábban építeni játszótereket – uniós pénzből természetesen – mert az Irénke néniket az sem érdekli, hogy Kósa Lajost, aki Debrecenben polgármester, miért hívják Mr. 20 százaléknak.
Hogy stadiont építenek kórházi ágy, falusi kisvasutat iskola helyett. Hogy a független legfőbb ügyész felesége havonta ötmillió forintot keres az ugyancsak független Magyar Nemzeti Bankban.
Az Irénke nénik nem az országot szennyként ellepő korrupciótól, a hatalmi ágak kóros és káros összefonódásától, hanem a kilátástalanság elől menekülőktől féltik az országot. Nem Garancsit, Mészárost, Tiborczot, Lázárt, Rogánt, vagy éppen Szijjártót dobják fel, hanem a határon egy szál ruhában menekülő szerencsétleneket.
Sunyi, álságos, földszintes világnézetük van az Irénke néniknek. Kegyelmet, könyörületet nem ismernek, a vészkorszak lett volna az ő világuk. Amúgy templomba járó, jó keresztények ők, könny szökik a szemükbe, ha meghallják a magyar himnuszt.
Igaz, a mottóban idézett sorokig még gondolatban sem jutottak el soha.