Nagyon megmérgesedett az igazságos, amikor megtudta, hogy mik mennek a háta mögött. Hogy mekkora nagy jutalmakat markoltak föl az ő emberei, például a Magyar Fejlesztési Bank élére állított Baranyai László, a MÁV vezetőállásába vezényelt Dávid Ilona, vagy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő főnöke, Horváth Gergely.

19,2 millió forint jutalmat kaptak ezek a derék jó magyar emberek, ám amikor az igazságos megtudta, hogy mi az ábra, nagyon összevonta a szemöldökét.

Annyira meg lett idegesedve, hogy – szó ne érje a ház elejét – kevés híján maga alá rezsicsökkentett.

Mert az egy dolog, hogy Magyarország jobban teljesít, de azért ezek a pofátlan jutalmak mégiscsak többek a soknál. Nem is azzal volt baja az igazságosnak, hogy az állami cégek vezetői ilyen sokat kaszáltak. Nem szívtelen, irigy ember ő, neki nem fáj, ha másnak is van mit a tejbe aprítania. Ha a más ember bankszámlája is jobban teljesít, az nem bántja az igazságost, főleg, ha az illető közel áll hozzá.
Családilag, barátilag, üzletileg.

Nem is ettől gurult méregbe igazán, hanem az verte ki nála a biztosítékot, hogy mindez kitudódott. Mert a baj akkor is baj, ha csak úgy van, önmagában, de igazán akkor tud botránnyá kerekedni, ha kiderül.

Mert akkor mindenki megtudja, és onnantól nem lehet már nem tudni.
Mostantól ugye mindenki tudja, hogy vannak emberek, akik a többieknél is többet markolnak. És az ilyet nem szereti az igazságos, az nála nem járja, hogy egy botrány csak úgy, magától kipattanjon. Anélkül, hogy ő ezt akarta volna.

Mert mit kezdjen az ember egy olyan botránnyal, ami sérti az emberek igazságérzetét. Még az egyszeri hülye is belátja, hogy az soha sem jó, ha az emberek igazságérzete meg van sértve. El lehet venni tőlük a nyugdíjpénztári megtakarításaikat, lehet korlátozni a sztrájkhoz való jogukat, alázhatók emberi mivoltukban a végtelenségig, de az igazságérzetükhöz ne tessék hozzányúlni, mert arra háklis a magyar ember.

Tudta ezt jól az igazságos, hogyne tudta volna. Ő maga is magyar ember, ha valaki, ő aztán ismeri jól a magyar emberek miheztartását. Ezért aztán leszólt a Némethné miniszternek, akinek a keresztneve sokáig titkos volt, mindenki azt hitte, hogy Lászlóné, és csak később jöttek rá a magyar emberek, hogy Zsuzsa.
Nagy volt ekkor az öröm, de korainak bizonyult.

Na, ezt a Zsuzsát utasította az igazságos, hogy akkor mostantól ácsi! Legyen megállj, innentől tapodtat se netovább! Tessék szépen visszafizetni a pénzt, amit fölvettek, kétmillió híján mind az összes 19,2 milliót.

Úgyhogy minden jó, ha a vége jó. Ennél már csak az a jobb, hogy annak idején Kádár János is ugyanilyen szisztéma alapján működtette a rendszerét. Mert az is ki volt találva rendesen, úgy, ahogyan kell. Mindenki tudta, hogy a Jánosom Kádárom nagyon rendes elvtárs, ráadásul annyira puritán, hogy hozzá képest az a Gandhi nevű egy fényűző selyemifjú. Csak az a baj, és ezt is tudta mindenki, mert kiszivárogtatták a magyar embereknek (akik már akkortájt is voltak, csak akkoriban még dolgozó népnek hívták őket), hogy a Kádár elvtárs ugyan rendes, de annyi gazemberrel van körülvéve, hogy ki se látszik.

Na, ez megy most az igazságossal is. Ő is szenved azoktól, akikkel körülvette magát. Látszik is rajta a szenvedés, elég csak ránézni. Mert ő még csak rendes lenne, ha magába’ volna egész álló nap, mondjuk így, látástól vakolásig, de mindig akad egy csomó gazember, aki belerondít az ő rendességébe. És ettől ő is olyanná lesz, mint azok, akik nem olyanok, mint ő.

Ez a teljes igazság, tisztelt bíróság, így görbüjjek meg, vagy valahogy másképp.