Sétálok az utcán a kutyával. Kicsi, fehér szőrgolyó, sokan mosolyognak, ha meglátják. Néhányan le is hajolnak hozzá, hogy megsimogassák, főleg persze az idősebbek közül kerülnek ki kis házi kedvencünk rajongói.

A legújabb rajongója hetven éves lehet, átlagosan jólöltözött néni. Most nála is van egy ugyanilyen kutya, mondja, a fiáék elutaztak, és tíz napra nála hagyták a kutyát. A maguké milyen, kérdezi, majd meg sem várja a választ, ömlik belőle a panasz: a kutya kezelhetetlen, mindent összerág, és a világért sem akarna szót fogadni. Elmondja, hogy soha többet nem vállalja el ezt a kutyát, most is csak leszaladt bevásárolni, addig a kutya odahaza biztosan tombol, rág, és mindent felborít. Ha visszajönnek a fiamék, befekszem egy szanatóriumba, hogy kipihenjem magam, mondja a néni. És már nem a kutyáról beszél, hanem az intézetről, ahova majd befekszik, és amit jól ismer, mert minden évben eltölt ott egy-két hetet.

És mesél a fiáról, meg a családjáról, akikkel egyébként jóban van, ez a mostani, nem túl jól sikerült kutyatörténet sem rontott a kapcsolaton. A fia, mondja, egy nagy cégnél dolgozik, szépen megbecsülik, kocsit is adnak a munkájához, meg telefont, igaz, nagyon fárasztó a munka.

Csak mondja a magáét, amikor rájövök arra, amit eddig is sejtettem: a kutya csak ürügy, valójában beszélgetni szeretne. Mert bár a fiáék szintén a fővárosban élnek, a néni, gyakorlatilag hónapokra egyedül marad. Jól esik beszélgetnie valakivel, szokott is az utcán szóba állni emberekkel. Sokfélék az emberek, mondja, a környéken majdnem mindenkit ismer, persze, csak így, látásból, megbeszélik a világ dolgait. Ő nem politizál, de mindenről és mindenkiről megvan a véleménye.

Amikor vagy tíz perc elteltével sikerül elköszönnünk egymástól, az jut az eszembe, vajon finoman főz-e a néni? Mert ha igen, Spanyolországban nyert ügye lenne. Néhány évvel ezelőtt ugyanis olvastam egy cikket arról, hogy Madridban érdekes dolgot találtak ki. Mint minden nagyvárosban, ott is probléma, hogy a nagy, fényes irodaházakban dolgozók -, főként fiatal menedzserek, és irodisták – rendszertelenül és egészségtelenül étkeznek. A feszített élettempó legtöbbször csak egy büfében és gyorsétteremben elköltött ebédet engedélyez, ami legföljebb arra jó, hogy elhízzanak tőle, meg arra, hogy növeljék a gyorsétterem forgalmát és bevételeit.

És akkor valakinek az eszébe jutott, hogy a szemközti házban él néhány idős néni, akiket gyakran látnak az ablakban, merthogy egyetlen szórakozásuk, hogy az utcát nézik. Mi lenne, ha megkérnék ezeket a néniket, hogy csekély térítés ellenében, főzzenek nekik?

Hamar sikerült megállapodniuk - egy-egy néni három-négy fiatalra főzött. Telefonon, vagy személyesen megbeszélték, hogy másnap, mit szeretnének enni, a néni megvette a hozzávalókat, megfőzte, majd betette egy ételhordóba, és névre szólóan letette az irodaház portáján. Mindenki jól járt: a nénik nem csupán kiegészíthették a nyugdíjukat, de feladatuk lett, elfoglalták magukat.

Mondanunk sem kell, a fiatal menedzserek sem bánták, hogy a „futószalagon” készített egyen-ebédek helyett finoman gőzölgő, valódi házi kosztot kaptak. Ami, mint tudjuk, nem csupán a gyomornak, hanem a léleknek is sokkal egészségesebb. És nem csak a saját lelkükkel tettek jót – az alkalmi „nagymamák” is újból megismerhették az érzést, hogy fontosak valakinek.