Az ember időnként lemegy kutyába
Egy magyar vizsla rohant a kocsim után. Nem morgott, nem ugatott, csak kitartóan és egyre reménytelenebbül futott. Ha lassítottam, ő is lassított...
Egy magyar vizsla rohant a kocsim után. Nem morgott, nem ugatott, csak kitartóan és egyre reménytelenebbül futott. Ha lassítottam, ő is lassított, amikor ráléptem a gázra, ő is jobban igyekezett. Jó karban lévő ebnek látszott, bírta a futást, tán még meg sem izzadt, amikor az egyik utcasarkon abbahagyta az üldözést, leült és bánatosan nézett utánam. Csak néhány perc elteltével esett le a tantusz, akkor jöttem rá a szomorú igazságra: szegény ebet vélhetően egy ugyanolyan színű és márkájú autóból tehették ki szívtelen gazdái, mint amilyenben én is utaztam. Még napok múlva is láttam magam előtt: egy jó családból való kutya ül az utcasarkon - még nem nagyon éhes, még nem nagyon fél, és még az sem biztos, hogy elüti egy autó, vagy elviszi a sintér.
Ennél is megdöbbentőbb esetet mesélt el nemrégiben író ismerősöm. Feleségével valamilyen ügyben a kiskunhalasi állatmenhelyre látogattak, s az ott dolgozók egy szomorú szemű szálkásszőrű ebet mutattak nekik. (Minden odalátogatónak megmutatják, okulásul talán a kései nemzedékek számára.)
A szálkásszőrű kiskutya egy közeli település egyik házának kertjében lakott, ám nemrégiben meghalt a gazdája. Az idős ember, mielőtt eltávozott volna az élők világából, úgy érezte, gondoskodnia kell szeretett kedvencéről. A házat – családja nem lévén – egy ismerős férfira íratta, az illető azzal a feltétellel jutott az ingatlanhoz, hogy amíg a kutya él, ott maradhat, és megfelelő ellátásban részesül. A bácsi meghalt, az örökös megörökölte a megörökölni valókat – és a kis szálkás szőrű kutya két nappal az öröklés után, már a halasi menhelyen találta magát. Azóta, mondják a telepen dolgozók, bárki látogat hozzájuk, a kiskutya farkcsóválva odaszalad hozzá, majd amikor kiderül, hogy nem érte jöttek, keservesen sírni kezd.
Illúzióim persze sohasem voltak, mint mindenki, én is tudom, hogy az állati jogok mifelénk még csupán gyerekcipőben járnak. Ezért azt már meg sem kérdezem, jól tud-e aludni az immár kutyátlanított ház új tulajdonosa? Merthogy tudom a választ előre: ha elég kényelmes az ágya, és a szobák sem túlságosan zajos fekvésűek, akkor bizonyára remekül alszik – aki, ígérete ellenére, két nap alatt képes az utcára kitenni egy kiszolgáltatott kiskutyát, annak nincs lelkiismerete, amely furdalhatná. A kérdés ezek után már csak az, hogy fel lehet-e lépni törvényileg a ház új tulajdonosával szemben, aki szinte meg sem várta, hogy megszáradjon a tinta a tulajdoni lapon, s már ki is tette a szálkásszőrű kiskutya szűrét.
A kutyatelep dolgozói, akinek csak tehetik, elmesélik a szomorú szemű szálkásszőrű kiskutya történetét. Nem is azért, hogy új gazdit találjanak neki, inkább okulásul: hátha még nem mindenki tudja, hogy mire képes az ember, ha lemegy kutyába?
A Metro újságban - www.metro.hu - 2004. decemberében megjelent cikk írott változata
