Az ember, aki nincs
Jó lenne lemenni kutyába, morogni és morális mélységekbe követni a Semjén nevű illetőt. Lemerülni az ő világába, megmártózni az erkölcsi...
Jó lenne lemenni kutyába, morogni és morális mélységekbe követni a Semjén nevű illetőt. Lemerülni az ő világába, megmártózni az erkölcsi semmijében, hogy odalent, „hazai pályán” mondhassuk el neki: azért vagyunk kénytelenek vele itt lent kommunikálni, mert a normális emberek világában nem érvényes az a nyelv, amelyen ő beszél.
Jó lenne, ha így lenne, vagyis, ha az volna, ami van, s mindenki tudná, hogy a Semjén nevű illető nem létezik. Mert lehet, hogy hétfőn délután beszélt valaki az Országgyűlésben, sőt, szinte biztos, hiszen hallottuk: valahonnan, valakinek a szájából szavak jöttek elő. Szavak és mondatok, igék hangzottak el és tárgyesetek, határozatlan és határozott névelők.
A Semjén nevű illető egyébként néha tényleg úgy néz ki, mintha lenne. Pedig, könnyen beláthatjuk, hogy valójában nem létezik. Súlytalan senki, aki a körülmények szerencsétlen összjátéka folytán időnként úgy tesz, mintha mégiscsak lenne.
Jól álcázza magát, s van, amikor tényleg úgy néz ki, mint egy parlamenti párt elnöke: széke van az ülésteremben, fizetést és számla nélküli juttatásokat kap az adófizetők pénzéből. De ez nem szabad, hogy bárkit is megtévesszen: igaz, hogy eszik és iszik, meg bizonnyal más biológiai funkciói is vannak, ám ez csupán a látszat.
A Semjén névre hallgató illető ugyanis egy nem létező személy. Soha nem is volt, most azonban, hétfői beszéde óta, ha lehet, még annál is kevésbé van, mint korábban. Pártjáról már régóta tudjuk, hogy egy nulla százalékos tömörülés, a közvéleménykutatók még kimutatni sem képesek a támogatottságát. Nem az ő hibájuk: a Semjén nevű illető követői egy páternoszter két-három fülkéjében könnyedén elférnének - ha nem lenne a Fidesz, amely a hátán behordta őt a Parlamentbe, akkor a Semjén nevű biológiai élőlény ma a civilek világában lenne kénytelen keresni a kenyerét.
Nem az a fő baj Semjén Zsolttal, hogy a Parlamentben zsidózott. Az is baj, persze, hogy az! A Parlamentben ugyanis nem illik zsidózni. Ismerünk embereket, aki szerint máshol sem, de ez általában ízlés kérdése.
Meg persze a gyerekszobáé. Hogy volt-e valakinek, vagy sem?
Mégsem az a legnagyobb baj, hogy Semjén Schwarz bácsizott, Weisz nénizett és pajeszozott. Ez az ő magánügye.
Mondhatnánk, a saját, külön bejáratú szégyene. Talán ezt látta otthon, netán ezt tanulta valamelyik iskolában.
Az a baj, ahogyan a többiek reagáltak a Semjén nevű lény erkölcsi ámokfutására. A Nagy Testvér reakciójára számítani lehetett: ahelyett, hogy képen törölte volna az öcsköst, mert odarondított a nagyszoba közepére, megveregette a vállát és megtapsolta. Jól van öcsi, szard tele a hazát máskor is! Ezt üzente a Nagy Testvér tapsa. De mit várhatunk a Nagy Testvértől, akiről mindenki tudja, hogy puszta kézzel eszi a húslevest?
A többieket szíven ütötték a rettenetes szavak és mondatok. Felháborodtak – tegyük hozzá, jogosan.
Szerintem nem kellett volna felháborodni. Úgy kellett volna tenni, mintha senki nem mondott volna semmit. Már csak ezért is, merthogy valóban ez történt. Aki nincs, az nem beszél. Még ugatni sem tud, ahhoz is legalább kutyának kell lenni. (Bocs, tényleg nem állt szándékomban bántani a kutyákat).
A Semmilyen Zsoltok ellen csak úgy védekezhet a normális emberek társadalma, ha nem vesz tudomást róluk. Tudom, civilizált embernek nem könnyű így tenni. Kezdetben lehetnek nehézségek, a kulturált emberek világában ugyanis bevett szokás, hogy aki köszön, annak visszaköszönünk. Aki meg mond valamit, azt meghallgatjuk.
A Semjén nevű illetővel azonban más a helyzet.
Nem áll, nem ül, nem beszél.
Ha mégis hang jönne ki belőle, gondoljuk azt, hogy csak egy kitalált, bolond szél játszik az érzékeinkkel.
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
