Amikor már biztos volt, hogy jön az ár, a Kedves Vezető úgy döntött, hogy megvédi az ő népét. Kezébe kaparintotta az irányítást, kiment a gátra, csizmát húzott. Felemást, mert az legényesebb, és nyilatkozott.

Volt valami katasztrófavédelmis ürge is mellette, egy Bakondi nevű illető, az ő dolga lenne a lakosság és annak javainak a megvédése. Ám a Kedves Vezető semmit nem bíz a véletlenre, hátratolta a Bakondi nevű személyt, és ő maga mondott mindent.

Magamban bíztam eleitől fogva – ez járhatott a fejében. És mondta bele a tévékamerákba, ontotta az okosságot. Mi meg, egyszerű nép, csak néztünk, mint a moziban. Hogy valaki egyszerre ennyi helyen. Mindenhol és mindig.

Legény a gáton, így mondták ezt valamikor faluhelyen.

Az volt talán a legszebb, amikor a visegrádi polgármesternél bejelentkezett.  Hogy odamenne, mert ott most nagy a szükség. Üzenték neki, hogy ne menjen. Nem lehet menni, mert el van zárva az út. A víz zárta el. De a stábja kötötte az ebet a karóhoz. Visszaüzenték, hogy a főnök Visegrádra akar menni, onnan szemrevételezné a vidéket. Magyarországot, a birodalmát. Amit minden körülmények között visszaszerezne a Dunától, hogy odaadhassa az embereknek.

Nincs ebben semmi kommunikációs trükk, választásra való kacsintgatás. Belülről jövő késztetés ez, tenni akarás.

Megint mondták, hogy most nem lehet odamenni. Helyzet van, nincs ember és kapacitás a miniszterelnök fogadására. De neki most ott van jelenése, építsenek gátat, hogy odamehessen, ezt üzente megint.

Nem tudnak neki külön gátat építeni, mondta a polgármester. 150 ezer homokzsák kell hozzá, meg egy csomó ember. Akiknek most más a dolguk, mint a miniszterelnök fényezése. Menteni kell, ami menthető. Embert, állatot, vagyont, életet. De ő menne mégis, így a Kedves Vezető.

Nem a fontoskodás miatt, hanem küldetésből kifolyólag. Majdnem olyan ez, mint egy Videoton meccs: azt sem lehet kihagyni soha.

Ha annyira akar, jöjjön a vízen, üzenték mérgesen.

És az árvízi hajós elindult. Hajóval vágott neki a megáradt folyónak, ahonnan egyébiránt biztonsági okokból leállították a közlekedést. Mert az áradó Duna nem tűr meg a hátán semmit, amit nem ő maga teremtett.

Megtehette ezt a vén folyó, itt neki van kétharmada.

Azt tesz, amit akar.

Nem tudott kikötni a hajója, a Kedves Vezető dolgavégezetlenül távozott. Még jó, hogy ép bőrrel megúszta. A Duna, tudjuk, nem viccel, békeidőben is jó vele vigyázni, árvíz idején különösen nincs tréfálkozós ledvében.

A vízen járás ezúttal elmaradt, ám ne legyenek illúzióink: hősünk biztosan nem adja fel. Látjuk mi még feltűnni őt zavaros vizeken, amint felemás gumicsizmájában a Bakondi nevű illetékes személyt szólítja: mennyi ez még? - Már hogy értve? – kérdez majd vissza Bakondi.

És akkor végre békesség lesz, amerre a szem ellát. A Duna is elkushad végre, és szeretet költözik minden magyarok szívébe.