Aranyra várva
Amikor ezeket a sorokat írom, még mindig nincs aranyérmünk. Soha ilyen még nem fordult elő a magyar sport történetében, s bár most mindenki nagyon...
Amikor ezeket a sorokat írom, még mindig nincs aranyérmünk. Soha ilyen még nem fordult elő a magyar sport történetében, s bár most mindenki nagyon borúlátó a jövőt illetően, reméljük, nem kell örök időkre hozzászoknunk a gondolathoz, hogy mostantól már mindig úgy lesz.
Nem arról írnék most, amiről már írtam legutóbb. Vagyis, hogy mennyire méltatlan és szánalmas, hogy - amiképp mostanában mindenből – újabban a sportból is politikát csinálnak. Hogy megy az egymásra mutogatás, a jobboldal a kormányt, a baloldal az amúgy Fideszes alelnökben, Schmitt Pálban megtestesülő jobboldalt teszi felelőssé a kudarcokért.
Arról szólnék, hogy most nagyon úgy látszik: minden másképp van, mint néhány héttel ezelőtt volt. Mielőtt a magyar csapat elindult volna az olimpiára, mindenki bizakodott. Derűs, és előremutató nyilatkozatok hangzottak el, ami nagyjából rendben is van – reménytelenül, önbizalom nélkül nemhogy egy olimpiai versenyen, de még egy gyereknapi háztömb körüli futóversenyen sem szabadna rajthoz állni.
Ám, míg Peking előtt azt hallottuk, hogy a versenyzők a legjobb tudásuk szerint készültek, és a legjobb edzők irányításával minden feltétel biztosított volt a jó szerepléshez, hogy mindent megtettek a minél jobb eredmények érdekében, mostanra kiderült, hogy valójában semmi sem volt jó.
Most már az van, hogy szó sem volt ideális felkészülésről: nem volt elég pénz, nem volt elég létesítmény, és a legjobb edzőink nem idehaza, hanem külföldön oktatják a magyarok jelenlegi és leendő ellenfeleit
Jobb körülmények, és több pénz várja őket a határainkon túl, jól fizetett, és ezért profi módon teljesítő szakmai stábok dolgoznak a kezük alá. (És, teszem hozzá, még a doppinglaborjaik is sokkal korszerűbbek, mint a hazaiak).
Kétségtelen, hogy van ebben valami, hiszen régi, ismert tendenciáról van szó. És nem csak nálunk: a sportoló pályafutása még talán a popsztároknál is rövidebb, érthető, ha aktív időszakuk idején igyekeznek megalapozni az egzisztenciájukat. Számos sportág élvonalbeli játékosai – a magyar futball válogatott szinte valamennyi labdarúgója – külföldön keresi a távolról sem szűkös mindennapi betevőt.
És az, hogy a magyar edzők külföldön dolgoznak, nem mai jelenség. Ha jól emlékszem, néhány évtizeddel ezelőtt a mi edzőink tanították az akkor még a labdával éppen csak ismerkedő afrikai és ázsiai labdarugókat futballozni. Ma már látjuk, nem is sikertelenül. De számos más sportágban is dolgoznak edzőink külföldön – és nem csupán az elmúlt 8-10 évben kezdtek távoli tájakon pénzt keresni.
Úgyhogy nem csupán igaztalan, de az itthon dolgozókra sértő is a megállapítás, miszerint a legjobbak elmentek, és nekünk, magyarországi magyaroknak csak a maradék maradt. Felszerelésből, edzőből, mindenből. Ha igaz lenne - mint ahogy szerény meglátásom szerint nem az – akkor úgy lett volna a tisztességesebb, ha a magyar sportvezetés már jóval az olimpia előtt kiáll a nyilvánosság elé és nem a politikai szólamok szintjén, hanem szakmailag megalapozva, elmondja, amit tud. Hogy másokhoz képest nem igazán jó edzőkkel készülniük a másokhoz képest kevésbé kiváló magyar versenyzőknek. (És a doppingban is le vagyunk maradva a világtól - az athéni botrányok után már az engedélyezett teljesítményfokozókat sem merik szedni a magyar versenyzők).
Ismétlem: én nem hiszek ebben, de ha valaki illetékesnek most ez a véleménye, akkor azt már korábban is el kellett volna mondania. És nem csak szűk szakmai fórumokon, zárt baráti társaságban, hanem a nagy nyilvánosság előtt.
És nem csak most kellene névtelenül – és ezért általánosítva – lesajnálni a magyar sportolók felkészítését segítő szakembereket.
Remélhetőleg - főként kajakosok és a kenusok révén – lesznek még szép napjaink Pekingben. Akkor persze megint más hangok hallatszanak majd. Tudjuk, a sikernek sok barátja van.
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
