Derül a horizont, tűnnek a csúnya felhők, mögülük már nyújtogatja nyakát, és kandikál kifelé a kedves kis napocska.

Javulva fognak lenni az amerikai-magyar kapcsolatok.

Már csak alig néhányat kell aludnunk ugyanis, és megérkezik Budapestre Collen Bell, az új amerikai nagykövet. Akiről immár nemcsak azt tudjuk, amit idáig idehaza lekicsinylően belénk sulykolt a pártatlan közmédia. Hogy producer Hollywoodban, és azért lehet nagykövet Budapesten, mert súlyos pénzekkel segítette Obama választási kampányát.

Immár azt is tudatták magas helyen, hogy Colleen Bell négygyermekes családanya. És ez utóbbi alapján egyesek hajlamosak arra gondolni, hogy ettől az amerikaiak elfelejtik az összes szitkot, amit a közeli hónapokban rájuk szórtunk.

Különös tekintettel arra, hogy nem csak Bell asszony jön Budapestre, de Szemerkényi Réka is megérkezik hamarosan Washingtonba. Ami történetünk szempontjából azért is szignifikáns, mert Szemerkényi Réka is négygyermekes családanya, és Pröhle Gergely, aki helyettes államtitkár Szijjártó Péter minisztériumában, mindebből azt vizionálja, hogy ők ketten majd biztosan jobban szót értenek egymással, mint azok, akik nem négygyermekes családanyák.

Világ négygyermekesei egyesüljetek!

Mi, többi magyarok, akik nem vagyunk helyettes államtitkárok a külügyben, ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy ezek itt, idehaza mindenkit hülyének néznek.

Pedig Pröhle Gergely, szemben Szijjártó külügyminiszterrel, nem most kezdte a szakmát. Régi motoros ő a külügyérek világában, nem fingópárnát árult eddigi életében, és nem is kispályás, ahogyan mondani szokták, hanem karrierdiplomata.

Vagyis, tudhatna egyet, s mást.

S tud is persze, csak nem mondja. Például azt, hogy nem André Goodfriend vagy éppen Colleen Bell dönti el, hogy fellép-e az amerikai érdekeket sértő, a hazánkban működő vállalataik életét nehezítő honi korrupció ellen, hanem odahaza, Washingtonban mondják meg nekik, hogy mit tegyenek, mit mondjanak.

Mint ahogyan Szemerkényi Réka sem a maga szakállára fog ténykedni Washingtonban.

Most arról az apró, ám csak látszólag lényegtelen dologról se feledkezzünk el, hogy a két négygyermekes anya talán soha az életben sem találkozik egymással. Egyikük (Colleen Bell) Budapesten lesz, míg a másik (Szemerkényi Réka) Washingtonban. Ha előbbi mégis hazautazik időnként szabadságra, akkor is Los Angelesbe megy majd – ott lakik, mit tegyünk, ez van.

De van a dolognak ennél jóval tahóbb, mondjuk így: vakkomondorosabb oldala. Jelesül az, hogy sem Bell, sem Szemerkényi nem négygyermekes anyaként került ebbe a történetbe. Ezen minőségüknek semmi köze jövendő elfoglaltságukhoz: mindketten diplomaták, és ha netán mégis találkoznának valahol és valamikor, akkor sem a gyermekeik nevelésével kapcsolatos ügyekről beszélgetnének.

Hogy rágja a körmét a kisfiú, felesel az iskolában a nagylány, inkább ül a komputer előtt, mintsem a leckéjét írná.

Ha mindemellett a két nő hárommellű lenne és zöld hajú, az, e logika szerint legalábbis, még inkább közelebb hozná őket egymáshoz.

Ezzel a buta, primitív, macsó megnyilvánulással nem csak az a baj, hogy önmagában is nagy tahóság, de azt is jól mutatja, hogy a magyar külügy milyen mélyen áll a helyzet magaslatán.

Szijjártó hiába állítja, hogy fel sem vetődött André Goodfriend kiutasítása Magyarországról, miközben mindenki tudja, hogy dehogynem. Más sem vetődött fel valójában, még Békemenetet is indítottak volna a derék szabadságharcosok, megleckéztetni Amerikát.

Csak a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy azok álláspontja győzött, akik szerint nem kellene a bajt még az eddigieknél is nagyobb bunkóságokkal tetézni. Ha ezt meglépnék, hiába lenne Colleen Bellnek és Szemerkényi Rékának fejenként nyolc gyereke, az sem segíthetne az amerikai-magyar kapcsolatokon.

Ami persze, jelen felállás szerint legalábbis, így is menthetetlennek látszik. Főként, ha abból indulunk ki, hogy a Fidesz holdudvarában még mindig vannak, akik le vannak maradva egy brosúrával. Miközben a külügyminisztériumban a kapcsolatok javításáról álmodoznak, az ötös számú párttagkönyv birtokosa, bizonyos Bayer nevű Zsolt, arról értekezik Széles Gábor Orbán-közeli lapjában, hogy kuss legyen az amerikaiaknak, ha a bevándorlás kerül szóba.

Ha ez – mármint, hogy a Fidesz egyik száján hideget, a másikon meleget fúj, - tudatos, lelkük rajta. De sajnos valószínűbb, hogy valakik elfelejtették értesíteni a még megmaradt néhány szerencsétlen partizánt, hogy a háborúnak vége.

Fegyvert lábhoz, majd szólunk, ha megint kell a síneket robbantgatni.