Pontosabban érdekes volt az is, de annak csupán az utolsó néhány éve. Mely évekről persze akkor még nem lehetett tudni, hogy az utolsók lesznek. Hogy nincs tovább, vége.

Halála után az embernek megszaporodnak a barátai. Sorra kerülnek elő az ismeretlenségből azok, akik akik már akkor is tudták, amikor más még nem.
Akik már akkor is meglátták a szunnyadó szikrát, a kitörni készülő tehetséget. Akik már akkor hitték, hogy viszi még valamire, és egyszer majd büszkék lesznek rá.

Akik segítették, óvták, bátorították, bújtatták – mikor mi volt szükséges.
Jó lenne, ha az embernek az életében is lennének barátai. Nem sok, épp csak annyi, amennyire szüksége lenne.

Sejteni lehetett, hogy a Györgyihez méltatlan önpusztításnak előbb-utóbb beérik a gyümölcse. Mert ez az okos, tehetséges nő az utolsó években már árnyéka sem volt önmagának. Szellemi és emberi mélyrepülésben volt, hozzá méltatlan emberekkel került hozzá méltatlan helyzetekbe.

Ha valaki engedi, hogy a bulvárlapok rendszeresen írjanak róla – és szinte csak a bulvárlapok írjanak róla – akkor annak már az életében vége.
A botránykönyveket még elnéztük neki valahogy. A válásairól, emberi kapcsolatairól szóló szaftos bulvárcsemegék szépen hoztak a konyhára. Élni kell - még akkor is, ha az embernek nincs hozzá kedve.

A Mokka legutóbb igazi ásszal, valódi nagyágyúval tudta le Albert Györgyi halálát: behívták a stúdióba Galsai Dánielt, akiről a bulvár néhány héttel ezelőtt megírta, hogy ő lesz Albert Györgyi negyedik férje. Aztán ugyanez a bulvár azt is megírta, hogy mégsem lesz belőle negyedik férj, mert szakítottak.

Galsai legújabban a Magyar Hírlap újságírója. Aki olvasta Széles Gábor lapjában Bayer Zsolt „A medence és környéke“ című írását, az tudja, mit jelent ez.
Jót biztosan nem.

Széles Gábor lapjában, nem lehet zsurnaliszta akárki – az ilyet, tudjuk, ki kell érdemelni. Galsaival hét évig volt szerencsém együtt dolgozni az éppen tíz évvel ezelőtt megszűnt Kurírban. Mondhatnám, jóban voltunk. Kedves, bohém, jóravaló, időnként italozó figura volt.

Miután megszűnt a Kurír, Galsai kolléga néhány nappal később már egy jobboldali lapnál találta magát. Nem lett volna baj ez sem, Vonneguttal szólva: így megy ez.

Nem telt el sok idő, és megtudtuk, hogy nyolc évnyi kuríros lét után mi lehetett a belépője a jobboldali sajtóba: ha jól emlékszem, háromrészes cikksorozatban leplezte le előző munkahelyét. Ahol hét évig dolgozott, ahol ember és – egy időre – újságíró lehetett belőle.

Az, hogy komcsi fészeknek nevezte a volt munkahelyét, talán szóra sem érdemes. Hogy mindent és mindenkit leleplezett – akár „diplomamunkaként“ is felfoghatjuk. Ízlés kérdése az ilyen. Meg gyomoré persze. Erős gyomor kell hozzá. Így megy ez.

Jó, nem vagyunk egyformák. De azért jobb helyeken mégicsak egy morális alapvetés, hogy nem piszkítunk abba a fészekbe, amelyből mi magunk is kirepültünk. Nem köpünk a tenyérbe, amely enni adott.

Csodálkoztam, amikor néhány héttel ezelőtt a bulvárban együtt láttam őket. Albert Györgyit , aki születése óta liberális, és Galsait, akinek volt már liberális korszaka is. Kamu reklámfogásnak tartottam az egészet, azt gondoltam, Győzike marketingeseivel dolgoztatnak.

Aztán kiderült, hogy állítólag mégis komolyan gondolták. Galsai egy újságban Rómeó és Júlia történeteként említette az ő sztorijukat. Csakhogy itt nem két család – merthogy család egy sem volt – állt a szerető szívek útjába. Inkább két világnézet, két külön világ – amelyek közül az egyik most megszűnt létezni.

Új és még újabb egykori barátok kerestetnek. De kéretik sietni: Albert Györgyi már csak néhány napig érdekes.