Ezt a mondatot tette fel egy ismerősöm a Facebookra, nem sokkal a választás után. Keserű szöveg, rövid és velős. Mostantól tehát ebben az országban élünk, pontosabban: egy ilyen országban, mert mostantól már mindig ez lesz.

Nem biztos, hogy rossz lesz ez nekünk. Éltünk mi már ilyen országban, az előző átkosban, ahogyan fanyarul mondani szoktuk. Negyven évig tartott az előző átkos, a mostaniról még nem tudni, meddig bírja.

Igaz, az előzőről sem lehetett tudni, hogy meddig tart. Azt gondoltuk persze, hogy örökké úgy lesz, ahogyan volt, nem is idegesítettük magunkat emiatt, elfogadtuk, megszoktuk, beletagozódtunk, ahogyan kell.

A miénk volt az is. Az ország, amit örökül kaptunk, és az élet, ami nekünk jutott. Egy szót sem szólhattunk, mi voltunk a legvidámabb barakk. Jobb dolgunk volt, mint a románoknak, a bolgároknak, a keletnémeteknek, a cseheknél is boldogabbak voltunk, a szlovákokról nem is szólva.

Nekünk volt a legnagyszerűbb diktátorunk mind közül.

Nyilván most is lesznek nációk, akik irigykednek majd ránk. Európában nem valószínű, de az észak-koreaiak, akikről nemrég kiderült, hogy milliárdokkal tartoznak nekünk, és ginzeng gyökérrel tudták volna le az adósságukat, még mindig mögöttünk járnak.

Ha úgy vesszük, nem is volt olyan rossz az előző átkos. Megtanultunk együtt élni vele. Tudtuk, mit várnak el tőlünk ahhoz, hogy békén hagyjanak bennünket, ismertük a szabályait, és magunkban megvetettük. Nem hittünk benne, és a hatalom pontosan tudta, hogy nem vesszük komolyan, és kiröhögjük a háta mögött. Még csak el sem várta tőlünk, hogy higgyünk benne. Azt várta el egyedül, hogy tegyünk úgy, mintha rendben lenne az, ami van. Tapsolni nem kellett, elég volt az is, ha csöndben voltunk. És aki nem szólalt meg, vagy csak úgy, hogy nem mondott olyat, amit ne lett volna szabad, az mondhatott ezen kívül bármit.

Ismertük a kiskapukat, és éltünk is ezzel a tudásunkkal. A hatalom is tudta rólunk, hogy időnként túljárunk az eszén, és amikor csak tehetjük, megszegjük a szabályokat - ilyenkor becsukta mindkét szemét, és hülyének tettette magát. Tudtuk, hogy hazudnak nekünk, a hatalom is tudta rólunk, hogy tudjuk róla, hogy egyetlen szava sem igaz. Mindenki hazudott mindenkinek, de ez nem zavart senkit, ez tartotta össze a rendszert, amely olajozottan működött, egészen addig, ameddig össze nem omlott.

Így telt el az előző átkos, és most megint ott vagyunk, ahol egyszer már voltunk. Közben persze volt némi kalandunk a demokráciával, kokettálhattunk a szabadsággal, játszhattunk egy kicsit köztársaságosdit.

Mostantól itt élünk. Maradunk itt, mert menni már nincs merszünk, és egyszerűbb, ha előkeressük az egyszer már bevált régi játékainkat. Behúzzuk fülünk, farkunk, hátha ez elég lesz a hatalomnak. Abban reménykedünk, hogy neki nem az kell, hogy szeressék, megelégszik azzal is, ha tartunk tőle. Rászavazunk, vagy valaki másra, végső soron neki az is mindegy, a fő, hogy maradhasson még valameddig.

Idétlen időkig, vagy, ha lehet, egy kicsivel még annál is tovább.