Akarja-e Ön azt akarni, amit Ön akar?
Szerintem van egy ember a TV2 Napló című műsorában, akinek nincs más dolga, mint hogy kifundálja, miként lehetne minél jobban felidegesíteni...
Szerintem van egy ember a TV2 Napló című műsorában, akinek nincs más dolga, mint hogy kifundálja, miként lehetne minél jobban felidegesíteni a tévénézőket. Talán valamelyik vérnyomáscsökkentő készítményt előállító gyógyszergyár is benne van a projektben, de az is lehet, hogy spontán, egyszerű hozzá nem értésből megy az egész.
Arról van szó, hogy most vasárnap egy igen magvas, mondhatni magasröptű kérdést tettek fel a nagyérdeműnek a Naplóban. A kérdés így hangzott: Ön szerint nyilvánosságra kellene-e hozni az olajügyben titkosított anyagokat? Az ember látja lelki szemei előtt, amint a kérdés kiválasztását komoly szerkesztőségi munka előzte meg: hosszú, fárasztó értekezletek során hozták meg a felelősségteljes döntést, érvek és ellenérvek feszültek egymásnak, barázdált homlokok tucatjai hajoltak elgyötörten a teleírt fejléces papírok fölé, míg végül felszállt a fehér füst: sikerült ezt a kapitális ostobaságot előállítani.
Már Kádár elvtárs is megmondta anno: a titok az legyen titok. (Jó, ő krumplilevessel mondta). Majdnem olyan baromság volt ez a kérdés, mint a Fidesz népszavazásra feltett álságosságai: akarja-e Ön azt akarni, amit Ön akar, vagy inkább azt akarja, hogy ne azt akarja, amit Ön akar, hanem azt, amit azok akarnak, akik nem azt akarják, amit Ön akar?
Mondhatta volna szebben, kis lovag! Mert mit lehet egy hülyeségre válaszolni? Vagy semmit, vagy hülyeséget. A közönség, nem nagy számban persze, viszont elsöprő arányban (ha jól emlékszem, 97,1 százalékban) amellett döntött, hogy persze, meg naná, meg mi az, hogy, nagyon is! Tessék nyilvánosságra hozni a titkokat!
Idáig mondjuk rendben van, csak az a kérdés, hogy milyen titkokra méltóztatnak gondolni a szerkesztő urak? Mindent hozzanak nyilvánosságra? Az olajügyekben nyomozó rendőrök nevét, telefonszámát, lakcímét, mobiljának PIN kódját és az illető vércsoportját, vagy kissé szordínósabban, csak azokat az adatokat, amelyek nem képeznek titkot?
De ezzel még nem ért véget a gyógyszergyár Naplóba beépített emberének ténykedése. A „Hello tourist” című riportból például megtudhattuk, hogy Prágában minden jó, Budapesten pedig minden rossz. A cseh főváros tele van turistákkal, nálunk kihaltak az utcák, s nem múlik el óra, hogy legalább egy idegenforgalmi szakember ne követne el harakirit. Mutatták a kihalt Hősök terét, majdnem sírtam, annyira szomorú lettem: egy szál turistanő fényképezte a Hét Vezért, tényleg elfacsarodott az ember szíve. (Szerintem még film sem volt a gépében!)
Csak hát én speciel hetente legalább háromszor járok a Hősök tere környékén. Hol gyalog, hol autóval, és el kell, hogy mondjam a tévénézőknek: a Hősök terén lépni nem lehet a turistáktól, a tér mellett kialakított parkoló pedig dugig van a külföldről érkezett buszokkal. Én is tudom, hogy vannak olyan éttermek, amelyek konganak az ürességtől, de például a Belvárosban, vagy a Liszt Ferenc téren lévő vendéglőkben szezonban bármikor ki lehet tenni a megtelt táblát. És azt is csupán zárójelben jegyzem meg, hogy július első vasárnapján délben fényűzésből kifolyólag étteremben ebédeltünk a családdal. Szerencsére előre foglaltunk helyet – az étterem előtt tucatnyi turistabusz parkolt, odabenn pedig egy tűt is nehezen lehetett volna leejteni.
Nem azt akarom mondani, hogy Budapesten minden rendben van, ellenkezőleg: én is itt élek ebben a városban, számtalan kátyúval köszönőviszonyban vagyok, és egy csomó kutyagumi is régi ismerősömnek számít. Azt is tudom, hogy vannak éttermek, ahol átvágják a turistát, s mint a többi budapesti, én is undorodva kerülgetem az utcán alvó hajléktalanokat. De ez a város szép, és a miénk, szeretni kell és nem lesajnálni: senki riporternek nincs joga arra, hogy ne az igazat mondja róla. (És még csak nem is a valódit).
Aki azt gondolná, hogy a július első Naplója beérte ennyi közönségbosszantással, az tévedett. Utolsó riportjában egy szerencsétlen riportert azzal a feladattal bíztak meg: próbáljon meg napi ezer forintból kijönni a Balatonnál. Az eredmény előre borítékolható volt: hősünk, bárhogyan is igyekezett, sehogyan sem jött ki az ezer forintjából.
Ezért a tanulságért nem kellett volna egy teljes stábot drága pénzen – napi sok ezer forintért - a Balatonra utaztatni: ha száz járókelőt megkérdeznek az utcán, közülük százegy biztosan megmondja, hogy ennyi pénzből lehetetlen kijönni a Balatonnál.
Hogy mi ebből a tanulság? Ahogyan a dal mondja: abszolúte semmi. Hacsak az nem, hogy ebből is lehetne népszavazási kérdést kreálni. Talán még nem késő, be lehet nyomni a többi közé: akar-e Ön, napi ezer forintból kijönni a Balatonnál, vagy inkább azt szeretné, ha ennek az összegnek a többszörösébe kerülne az ottlét?
Ne tessék kiabálni: a hülyeség nem fáj.
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
