Mostanra nyilvánvalóvá vált a mai magyar társadalom legnagyobb baja: az, hogy nem vagyunk szolidárisak egymással. Az, hogy nincsenek közös ügyeink, már régi, lejárt lemez. Amióta megtudtuk, hogy a haza nem lehet ellenzékben, már a szmog miatt is képesek vagyunk egymás torkának esni. 

De most megint történt valami, ami mellett nem lett volna szabad szó nélkül elmennünk. Nem azért kellett volna szólnunk, nem azért kellett volna szolidárisnak lennünk, hogy jóságosnak látsszunk – jogos önvédelem lenne az összefogás.

A tisztességes emberek társadalmát sokkolta az eset. A Magyar Hírlap azonban nem állt be a sorba, és a gyilkosság másnapján sajátosan tálalták a történteket. Az egyik cikkük címe ez volt: MSZP-sek leszámolása. A másiké: Véres Csepel, vörös terror.

Ennél már nincs lejjebb, mondhatnánk, bár ebben azért egyáltalán nem lehetünk biztosak. Már bayerzsolt zsidózásai alkalmával is azt gondoltuk, hogy ez már mindennek a legalja, hányadék, és mocsár, ennél lejjebb már nincs semmi.

De úgy látszik, van, és most már komolyan tartanunk kell attól, hogy messze nincs még vége. Főleg, ha illedelmes borjú módján hallgatunk, és tudomásul vesszük, hogy ők ilyenek. Hogy rájuk más szabályok vonatkoznak, nekik ezt is szabad. 

A Magyar Hírlap egy ideje egy Széles Gábor nevű kétkezi milliárdos tulajdonában van. Széles Gábor, ha valaki nem tudná, Orbán Viktor Mihály személyes jó ismerőse. (És keresztapja: ő nevezte el a Vezénylő Tábornokot Kossuth Lajos reinkarnációjának). Egy alkalommal egy teljes napon át együtt hajókáztak – nyilván volt miről beszélgetniük. 

Széles úr a Magyar Hírlap megvásárlásakor eredetileg a közép felé kormányozta volna a valaha szebb napokat liberális újságot, ám hamar kiderült, hogy ott nem válnak be a számításai. Az egykor színvonalas lap liberális olvasói nem voltak vevők Széles Gábor újságjára. Széles úr erre jobbra lépett néhányat – az eredményt bayerzsolt zsidózós cikkeiből van szerencsénk ismerni. Ezt a mocskot még valamelyest legyűrtük magunkban – az ember, ha már gyakorlata van az ilyenben, úrrá tud lenni az undorán. 

Ám most még ennél is alantasabb minőségről van szó: gyászoló családok, hozzátartozók, kollégák és tanítványok méltósága és érzései lettek meggyalázva – polgári és hazafias indíttatásból természetesen.

Ebben a helyzetben egyik újságíró szövetség sem szólalt meg. Egyik szakmai szervezet sem tartotta szükségesnek, hogy elhatárolja magát ettől a gazemberségtől. Mindenki hallgat, mintha nem történt volna semmi.

Pedig hát történt, de még ennél is nagyobb baj, hogy senki sem mondja ki hangosan, hogy a Magyar Hírlap ettől kezdve nem újság. És ha nem újság, akkor nem nyilatkozunk a lapnak, nem hívjuk meg az ott dolgozókat sajtótájékoztatókra, nem szemlézzük az újságban megjelent írásokat.

Ismétlem: erre nem azért lenne szükség, hogy kifejezzük rosszallásunkat, egyet nem értésünket. Ezeken a „csekélységeken” már régóta túl vagyunk. Ám ezúttal nem pártokról, nem politikáról, hanem komoly dolgokról van szó. Talán vagyunk még néhányan, akik értik a kifejezést: a legalapvetőbb emberi érzésekről. 

Ezeket a mocskosságokat valaki megírta, korrektor is látta, szerkesztő és főszerkesztő is olvasta. A lap tulajdonosa - nem győzzük hangsúlyozni -, Orbán Viktor Mihály személyes jó ismerőse, mind a mai napig nem tiltakozott.

Ezért is különösen lehangoló, hogy nem csak az újságíró szövetségek burkolóztak mélységes és szégyenteljes hallgatásba. Némák maradtak a politikusok is - még azok is, amelyek nyilvánvalóan nem értenek egyet az ilyen aljasságokkal. Talán túlságosan is hozzászoktak már az ilyenhez, és eszükbe sem jut már, hogy szólni is lehetne. 

És az erkölcseire máskor oly kényes Polgári Úrhölgyek és Leányasszonyok Szövetsége (vagy hogy a túróba hívják ezeket a szerencsétlen szentfazekakat, akik minden Gyurcsány-mondat ellen harcias fizetett hirdetésben tiltakoznak), sem mond most semmit.