„Jön már, jön a század!
Nézd a katonákat!
Fegyverük, vaskezük
védik a hazánkat.”

Weöres Sándor: Nincs szebb a virágnál

Énekszóval köszöntötték a zákányi óvodások a magyar-horvát határnál szolgálatot teljesítő katonákat. A kicsik amellett, hogy eldalolták Weöres Sándor „Nincs szebb a virágnál” című megzenésített örökzöldjének néhány strófáját, ajándékkal is kedveskedtek az egyenruhás bácsiknak: nemzetiszínű szívecskéket vittek nekik, ezzel is fokozva a harci kedvüket.

Nincs ebben semmi különös, a gyerekek tanulékonyak, ha kedvük tartja, legközelebb majd a rezsicsökkentésről dalolnak, vagy arról, hogy Szijjártó külügyér behívatta, és elküldte a búsba az összes európai ország nagykövetét.

Nyilván nem az van, amire egyébként minden normális ember gondolna: hogy már megint egy megfelelési kényszerrel küzdő óvónő agyament akciójának lehettünk tanúi, aki félreértelmezett lojalitásból vezényelte ki óvodásokból verbuvált regimentjét a katonákhoz. Ellenkezőleg: tiszta szívéből jött neki a meggyőződés, ehhez kért engedélyt a felsőbbségtől, valamint a szülőktől. A felvételen is hallható, amint összefoglalásként a rá bízott gyerekek nevében még egyszer megköszöni, hogy a katonák vigyáznak rájuk, rendet tartanak, és nem kell félniük semmitől.

A gyerekek ezt még nem tudják ennyire szépen kifejezni, de azért nekik is van maradandó, nyolc napon túl gyógyuló mondandójuk. Az egyik megszóltatott óvodás szerint azért jöttek, hogy megköszönjék a katonáknak, amiért védik a hazánkat. Riporteri kérdésre, miszerint mit látnak a határon, a kiskorú előadta, hogy „a migránsokat”.

Így beszélnek ma a magyar kisgyerekek, hiszen amint azt szintén az óvónőtől tudjuk, az óvodás kisfiúk katonást, a kislányok menekülteset játszanak: utóbbiak vonulnak, és időnként leteszik a nejlon zacskóban hordott cókmókjukat.

A további részletek sajnos homályban maradnak, vagyis, hogy a játékban benne van-e a betegségek terjesztése, vagy az, hogy milyen képi eszközökkel elevenítik meg az óvodások azokat a pillanatokat, amikor a menekültek elveszik a magyarok munkáját, nem tisztelik a törvényeinket, és semmibe veszik a kultúránkat. Nem lennénk meglepve, ha a katonáktól, cserébe a nemzetiszínű szívecskékért, apró gyodákat (gyorstelepítésű drótakadály) kapnának, a nagycsoportosok pengékkel súlyosbítva.

Nemrégiben a mórahalmi óvodások a kormányablakról szavaltak, nyilván ez is benne van a mindennapjaikban, erről beszélgetnek játék közben, vagy éppen a délutáni alvás előtt, mielőtt eljönne hozzájuk az álommanó. És azon sem csodálkozna senki, ha néhány szülő azt kérné az óvodától, hadd legyen a gyerekének kormányablak a jele, mert ez egyenes út az iskolaérettséghez, arról nem is szólva, hogy ez a kiegyensúlyozott fejlődés záloga és egyben alapköve.

Nem előzmény nélküli mindez, a 2006-os zavargások idején, amikor a békés tüntetők szétverték fél Budapestet, autókat gyújtottak fel, rendőröket vertek, szavahihető szemtanúk szerint Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd gyerekei az óvodai jelmezbálon rendőrnek és tüntetőnek öltöztek. Soha nem találnák ki: a rendőrgyerek verte a tüntető gyereket.

Így élünk ma Magyarországon, így nőnek fel a gyerekeink, határok mentén, éppúgy, mint az ország közepén. Az ezer dal országa lettünk, olyan hely, ahol a zene nem ismer határokat, de határőröket annál inkább.