Eseménytelen volt a hétvége. Hó alá került az ország, bedőlt a Malév, meghalt a Csurka. Unalom a köbön.

A Viktor nem tudott mit kezdeni magával. Anikó a konyhában az ebéd maradékával matatott, a gyerekek százfelé. Már majdnem elővett egy könyvet, amikor jobb jutott eszébe.

A hajléktalanok, pattant ki a fejéből a gondolat. Büszke volt magára, hogy ezt ilyen szépen kitalálta. Meglepem őket, hogy lássam, hogyan élnek.

Idáig egyszerűnek látszott a dolog, már csak azt kellett kiderítenie, hogy hol lehet hajléktalant látni. Az utcán már nincsenek, mert onnan kitiltottuk őket, villant át rajta. Meg különben is, hideg van. Ő maga üzente a rádióból a hajléktalanoknak, hogy senki se bízzon az egyszerű kalyibákban, mert azok nem óvják meg őket a hidegtől.

Lám, gondolta magában a Viktor, én sem holmi vacak kis kuckóban lakom. Egy szép nagy házban élek a családommal, akar a fene kihűlni.
Odaintette a Petit, személyes szóvivőjét, aki rendre ott kushadt a lábtörlőn. Petikém, hol lehet ilyentájt hajléktalanokkal találkozni?

A Peti tudta. A Peti mindent tud, amit ő nem tud, azt nem is érdemes tudni. Ügyes fiú, ezért tartja a Viktor.

Az Aszódi úton van egy hajléktalanszálló, mondta a Peti. Ott tudol találkozni hajléktalanokkal. (Nem volt ennyire primitív a Peti, általában nem úgy beszélt, hogy tudol. Csak már nagyon rá volt készülve a feladatra. Hogy mostan majd egyszerű emberekkel fog lenni a találkozás.) Mikor indulunk?

Peti marad, mondta a Viktor. Egyedül megyek. Meglepetés.
A terrorelhárítást sem viszed magaddal, kérdezte a lábtörlőről a Peti.
Csak a fotós jön a Blikktől meg egy firkász. Hogy azért mégis legyen nyoma, ha esetleg érdekelné az utókort. Vagy netán történne valami.
Veled semmi nem szokott történni, mondta a Peti.

A Viktor meg se hallotta. Remélem, az a Kohn Bandi nem lesz ott, aki a múltkor úgy leugatta a fejem. Az a 68-as diákvezér.

Nem lesz ott senki, aki veszélyes rád, Főnök, mondta a Peti. Mint mindig, most is kitalálta a Viktor gondolatát.

Akkor már csak ruhát kell választanom, nehogy túlöltözzem a hajléktalanokat, mondta magában a Viktor. Odaintette Anikót, aki egyébként épp színházba készült a Szájerné Tünde nevű barátnőjével.

Te, Anikó, ezekhez a hajléktalanokhoz, vagy hogy a rossebbe hívják őket, milyen ruhában szoktunk menni?
Mi nem járunk ilyen helyekre, mondta Anikó.

Nem baj, a Petinek erre is volt megoldása. Kiválasztottak a gardróbból egy, még valamelyik egyetemista bulin lehányt ruhát. Kicsit büdös volt, de a célnak pont megfelelt.

Hívom a sofőrt, mondta a Peti.
Nem hívol senkit, mondta a Viktor. Magam vezetek. Egyedül.
Elkötötte a kertben álló két egyforma kisbusz egyikét. Benyomta a Dzsípieszt, az mindenkinél okosabb, odatalál bárhova. Kivéve, ha nincs térerő, mert akkor meghülyül.

De most simán ment minden, akár egy szociális konzultáció.

Amikor megérkezett az Aszódi utcába, már várta a fotós, meg a firkász. Meg még egy csomó ember, akiket akkor szokott látni, amikor spontán elvegyül a nép közé. Biztonsági emberek voltak, ezúttal hajléktalannak álcázták magukat.

Előre megyünk főnök, eltakarítjuk, aki nem odavaló, mondta az egyik tagbaszakadt. Majd jelzünk, ha bejöhet.

Egy perc, annyi se telt bele, már jött is a jól ismert jel: jöhet Főnök, tiszta a levegő.

Akkor bement a Viktor. Meglepetésszerűen, ahogyan az előre el volt tervezve. Odabent az egyik őrnagy fogadta, kezében egy olyan evőkanállal, amilyenekkel a hajléktalanok szokják (sic!) enni az egytálételüket. (Filmgyári díszletből lett vételezve, a Vajna majd leszámlázza a TEK-nek).

Hát te meg hogy nézel ki, buggyant ki majdnem a Viktorból a röhögés. Micsoda egy hülye maskarába öltöztél?

De aztán észre tért, még időben, mielőtt kitudódott volna, hogy a hajléktalan valójában az ő emberük. Civilben őrnagy, az igazat megmondva.

Jó napot, mondta hangosan. Maguk hajléktalanok?
Oszt jó napot, válaszolta rutinból a hajléktalannak öltözött őrnagy. Mindig kiesett a szerepéből, ha izgult.

Maguk itt laknak, kérdezte a Viktor. Nyújtotta a kezét. Gyakorlata volt már a kézfogásban, jártassága, ahogyan az egyszerű emberek mondják.

Maga meg tényleg a miniszterelnök, kérdezte az őrnagy-hajléktalan. És kezet is fog velünk?

Közben persze villogott a vaku, törzsanyaggal telt a jegyzetfüzet. De látta a Viktor, hogy van még egy kis hely a firkász kolléga cetlijén, saját gondolatnak is maradt néhány centiméter. Ezért még odavetette végezetül: rend és biztonság van, nincs balhé. Majd még hozzátette: úgy látom, sokaknak épp ennyi segítség kell egy utolsó esélyhez.

Fel lett jegyezve minden, még egy német szerzőtől is fordítottak valamelyest, aztán közösen kiválasztották a fotókat.

Hát akkor, további minden jót, emberek, mondta a Viktor, és ezzel be is fejeződött az elvegyülés.

Az utcán odalépett hozzá az őrnagy. Már civilben volt, baromi gyorsan át bírt öltözni.

Főnök, maga tényleg tisztára úgy nézett ki, mint egy hajléktalan. Majdnem lerúgtam a lépcsőn, amikor megláttam.

A Viktor elégedetten röhögött. Ezt kajálja holnap a média. Addig sem a Malév csődjével foglalkoznak. Meg azzal, hogy egész Európában nálunk nőtt a legjobban az államadósság. Meg hogy a keddi évértékelő napján egy csomó utca hermetikusan le lesz zárva. Meg hogy…

…Közben szépen hazaért.
A Peti éberen szunyókált a lábtörlőn. Óvatosan átlépett rajta a Viktor, hadd pihenjen, lesz még dolga, több is, mint elég.