Nem az a lényeges, hogy milyen ember Jean-Claude Juncker, az Európai bizottság elnöke. Viselkedészavaros, ahogyan azt a Civil összefogás nevű identitászavaros szervezet vizionálja, vagy csupán túlteng benne a közvetlenség, és ilyenkor szokatlan megoldásokra ragadtatja magát.

Legyen az Európai Unió problémája, hogy tényleg megfelelő embert talált-e a megfelelő helyre, amikor az egykori luxemburgi miniszterelnököt az Európai bizottság elnökévé választotta.

Nekünk, magyaroknak fontosabb, hogy az említett Juncker úr a napokban Helló diktátor felkiáltással üdvözölte a magyar miniszterelnököt. Nem véletlen elszólás, de még csak nem is egyszeri alkalomra szóló poén volt ez a részéről – Juncker a rigai csúcson a mellette álló hölgynek, Laimdota Straujuma lett miniszterelnöknek is azt mondja: jön a diktátor.

A közös „családi fotózáson” pedig látványosan megkérdezi a jelenlévőktől: mindenki itt van? Mire többen azt válaszolják: a diktátor nincs itt.

Nem csak Juncker nevezi diktátornak Orbánt, hanem mások is. Nem kell magyarázni senkinek, hogy kiről van szó. Ha azt mondják, jön a diktátor, senki sem Merkelre, Cameronra, Hollande-ra, vagy valaki másra gondol, hanem a Kedves Vezetőre.

Ha azt mondják, hogy a diktátor nincs itt, mindenki tudja, hogy Orbán az, aki lemaradt a közös fotózásról. (Megérne egy misét, hogy miért.)

Jobb híján el kell fogadnunk (nem elhinnünk, hanem elfogadnunk) Orbán szóvivőjének a magyarázatát, miszerint nagy volt a tumultus, és ezért nem ért oda időben a miniszterelnök. Szelektív tumultus lehetett, mert Orbánon kívül mindenki más időben odaért.

Idehaza más magyarázatok, a Havasi Bertalan szóvivő által közöltnél rosszabb sejtések is vannak Orbán távolmaradására. Vannak, akik odáig elmennek a találgatásban, hogy valójában nem is akart rajta lenni a képen, hogy amikor eljön majd az ideje, ne kelljen őt onnan kiretusálni.

Jelenleg csak annyi biztos, hogy a magyar emberek miniszterelnöke nem fért rá a közös európai fotóra. Tény az is, hogy Magyarország miniszterelnökét az Európai Bizottság elnöke diktátornak nevezi, és ezen nem rökönyödik meg senki. Mint ahogyan az sem kelt megütközést, hogy Magyarország miniszterelnökét látszólag barátságosan, ám az ilyenkor szokásosnál nagyobb erővel üti arcul Jean-Claude Juncker. (Aki nemrégiben azt a csínyt is elkövette, hogy egy kézfogásukat megörökítő néhány másodperces fotózást követően szabályszerűen leráncigálta Orbánt a színpadról.)

Nem az a kérdés a számunkra tehát, hogy Juncker milyen ember, hanem az, hogy Európa erős emberével – nemrégiben még a Heti Válasz nevezte így Orbánt – ezt meg lehet tenni.

Európa erős emberét ma pofozni lehet, ráncigálni, lökdösni. Felmosni vele a padlót, szégyenpadra ültetni. Európa erős embere mára Európa bohócává vált. A szabadságharcával pedig annyit ért el, hogy diktátornak tartják. Nem olyan diktátornak, akitől félnek, hanem olyannak, akin nevetni lehet.

Más kérdés, hogy mit gondolnak rólunk, magyarokról Európában. Ahol olyan emberek élnek, akik tudják, hogy ezt a diktátort nem kívülről erőltették ránk, hanem szabad akaratunkból mi magunk választottuk.

Jó, nem ilyen lovat akartunk, de ilyen lett.

Európa erős emberén röhög Európa. Szakmányban kapja a sallereket, tockosokat, taslikat, pofonokat.

Orbánt ütik, rajtunk, magyarokon csattan.