Áll a két tanárnő a bevásárló központ üzletének kirakatánál, és hátukat a kirakatüvegnek támasztva magyaráznak a körülöttük álló mintegy 25 gyereknek. A diákok, tizennégy évesek lehetnek, jól öltözöttek és elevenek, érdeklődve hallgatják, amint a tanáraik elmondják nekik, hogy melyik szinten milyen boltok, üzletek találhatók.

Másfél órátok van, senki ne késsen el, legyetek pontosak, mert a busz időben indul, fejezi be az eligazítást az idősebb tanárnő. A gyerekhad pedig vidáman szétszéled: várja őket a nagy kaland, a bevásárlóközpont csillogó ajánlataival. Csak ma, és csak most! Soha és sehol nem volt ekkora kedvezmény! Hát persze hogy könnyebben nyílnak a pénztárcák, különösen, ha tudjuk, hogy valamilyen ”vásárfiát” is vinni kell az otthoniaknak.

Mi, néhány évtizeddel korábbi kisdiákok, még egészen másfajta osztálykirándulásokon vettünk részt. Ha jól emlékszem, várakat és kastélyokat néztünk meg - ilyen „fondorlatos” módon „adták el” nekünk a magyar történelmet. Barlangokat látogattunk, hegyekre másztunk, és korábban sosem látott kisvárosok gyönyörű templomait is megmutatták nekünk tanáraink.

Persze, nem állítom, hogy a gyakran fárasztó séták minden pillanatát maradéktalanul élveztük volna. Sőt, még azt is megkockáztatom, ha választhattunk volna a hatodik megtekintett várkastély és egy újonnan épült, tucatnyi mozgólépcsővel és gyorsétteremmel felszerelt bevásárlóközpont között, bizonyára mi is az utóbbit díjazzuk. Ám így utólag egyáltalán nem bánom, hogy a néhány évtizeddel ezelőtti iskolai kirándulások révén bebarangolhattuk szinte az egész országot.

Nem kívánnék persze pálcát törni a ma pedagógusainak szokásai fölött. Még azt is hajlandó vagyok feltételezni, hogy a bevásárlóközpont meglátogatása egyfajta jutalom volt a gyerekek számára - az egész napos fárasztó városnézést díjazták ezzel a „bonusszal” a tanárok. Lehet, hogy a csoport ezt megelőzően már megnézte a Halászbástyát, sétált a Margitszigeten, nézelődött a Belvárosban, és talán a Budai Várra is jutott félórájuk.

Nem is lenne ezzel semmi baj – talán csak az egykori, fővárosi kisdiák beszél belőlem. Mert nekünk, pestieknek, természetes volt, hogy ott van a Corvin áruház, a maga „minden szinten szinte minden” választékával, ám egy vidékről, főként kisebb faluból érkező kisdiáknak ez lehetett a Kánaán. Nem ítélkezem tehát, csak jelzem: valami megváltozott. A bevezetőben leírt példa ugyanis egyáltalán nem rendkívüli és nem is szokatlan.

Egyre több a bevásárló központ, és a sok gonddal küszködő tanárok számára is egyszerűbb, ha biztonságos helyen tudják a rájuk bízott tanulókat. A gyerekek pedig egyáltalán nem bánják, hogy így alakult. A televízióban és a reklámokban ugyanis nem tájakat és várakat mutatnak nekik, s talán még a szüleik is örülnek, hogy gyermekeik tiszta, kultúrált körülmények között voltak.

Cseh Tamás annak idején még arról énekelt, hogy a legjobb kirándulásuk kilencszázhatvankettő elején volt. Fenn a Lajos forrásnál, ahol az osztály jót nevetett. Meg arról, hogy bibéket és porzókat különböztettek meg az útjuk során.

Ha jobban belegondolunk a lényeg nem változott: a forrás ugyan kissé átalakult, árammal működtetett, programozott szökőkút lett belőle, de aki hozzáértéssel legelteti a szemét a „felhozatalon”, bibéket és porzókat a bevásárlóközpontokban is megkülönböztethet.