A prágai tavasz három mai pillanata
1. Jönnek a csehszlovákokSenki sem lehet próféta a saját hazájában. A máséban sem, de ott nem is kell annak lenni. A más hazájában legföljebb...
1. Jönnek a csehszlovákok
Senki sem lehet próféta a saját hazájában. A máséban sem, de ott nem is kell annak lenni. A más hazájában legföljebb turistának illik lenni, esetleg munkavállalási engedéllyel dolgozni, minősített esetben beházasodni. Minden más megoldás minimum udvariatlanság. A más hazája nem arra van, hogy megszálljuk, vagy hogy más bűnöket ott elkövessünk.
De azért az mégiscsak érdekes, hogy a cseh polgároknak alig több mint 16 százaléka gondolja ma, 40 évvel a „sajnálatos események” után, hogy a prágai tavasznak nevezett reformfolyamat a demokráciához vezető valódi út lett volna. 23 százalékuk szerint olyan kísérlet volt, amely sosem vezetett volna el a teljes demokráciáig, míg a lakosság egyharmadának az a véleménye, hogy a prágai tavasz néven ismertté vált események csupán arra szolgáltak, hogy a megújhodás látszatát keltve a kommunista garnitúra megőrizze és átmentse a hatalmát.
A csehek - igaz, csak egy közvéleménykutatás erejéig - szembenéztek önmagukkal. Nem tudom, nálunk készült-e hasonló felmérés 1956 mai megítélésével kapcsolatban? És ha igen, van-e olyan közvéleménykutató cég, aki fel meri vállalni, hogy az eredményeket megossza a nyilvánossággal?
2. Bocsánat
A magyar kormány bocsánatot kért a csehektől és a szlovákoktól a negyven évvel ezelőtti bevonulásért. A kabinet által a bocsánatkéréssel megbízott Hiller István azt mondta, hogy bár az akkori szovjet birodalom részeként a magyarok kényszerből cselekedtek, mégis, meg kell állapítani, hogy katonáink tevékeny részvétele a prágai tavasz leverésében agresszió volt, támadás a szabadabb gondolkodás és a szabadabb cselekvés ellen.
Ennyi lenne a hír, ha nem a ma Magyarországán élnénk. Ha nem egy olyan ország polgárai lennénk, mint amilyené mostanában vagyunk. Mert most öles plakátok üvöltik ércnél maradandóbban, hogy rosszabbul élünk. Hogy törpébbek vagyunk. Hogy megyünk össze. Hogy már a paca is tenger hozzánk képest.
Normális esetben idáig tartana ez a történet: egy kormány bocsánatot kért azért, amit elődei elkövettek. Ennyi van ebben a sztoriban, de nálunk természetesen tovább íródik a könyv.
Cser-Palkovics András, a Fidesz szóvivő-helyettese ugyanis azt mondta a bocsánatkéréssel kapcsolatban, hogy az egykori MSZMP jogutódjának, az MSZP-nek kötelessége a bocsánatkérés. És hogy nem kell a felelősséget elkenni és mindenkire szétteríteni.
Bizony, hogy nem. Úgyhogy jó lenne, ha az ifjú Cser-Palkovics megkérdezné édesapját, az idősebbik Cser-Palkovicsot, aki a prágai tavasz idején lehetett annyi idős, mint most az ifjú Cser-Palkovics, mit tett volna, ha behívják katonának, és a felsőbb utasításra Prága felé vonultatják?
Ha nem a kérdésre megnyugtató választ, akkor sincs baj. Legföljebb kicsit vissza kell venni a hangerőből, visszafogottabbnak lenni a mások minősítésével. Mert vannak helyzetek, amikor az empátia helyénvalóbb, mint a szűklátókörű politikai tahóság.
3. Ki volt a hibás?
1968 augusztusában két hónap híján 17 éves voltam. Lázadó, ahogy kell, és a kellőképpen konform, ahogy illik. Utóbbit menti talán valamelyest, hogy szilárd elhatározásom volt elvégezni a gimnáziumot – azt terveztem, hogy közvetlenül utána egyetemre fogok járni. Mint annyian a barátaim közül, én is teli voltam számos zavaros, ám többségében jó szándékú ideológiával.
1968. augusztus közepe táján K. Gyuri barátommal együtt úgy éreztük, hogy mindketten nagyon kimerültek vagyunk, ezért ránk férne egy kis pihenés.
Kikapcsolódni akartunk, elvonulni a világ zajától, hátat fordítani a civilizációnak. (Ez akkoriban nagyon divatos dolog volt).
Mint két igen gondterhelt fiatal, Gyuri papája révén bekéredzkedtünk néhány napra egy fővárosi nagyvállalat világtól távoli – a fővárostól majdnem huszonöt kilométerre lévő - vízitelepére. Ezen a telepen rajtunk kívül senki és semmi sem volt, csupán egy kis házikó, egy csónak, sok üveg magunkkal vitt sör és vörösbor. Meg persze a nagy, és magát nyugodtnak mutató Duna egyik holtága.
Töltődni akartunk, hogy legyen erőnk a ránk váró feladatra. Mert hogy feladat vár ránk, azt a tizenhét évesek bizonyosságával tudtuk. Nem tűztünk nagy célokat magunk elé, kis, kézzelfogható, mindennapi jövőképekkel is beértük - megváltani a világot, de legalábbis jobbá tenni az emberek életét.
A negyedik napon már jó alaposan kipihentük magunkat, – magyarán szólva unatkoztunk. Kora délután lehetett, lágyan ringatóztunk a vízitelep csónakján a Dunán, s miközben időnként vízbe merítettük a lapátokat, egy szakadt, befőttes gumival összefogott Szokol rádión hallgattuk a híreket. Persze, sehol semmi, csak a szokásos szövegelés. Ám egyszerre csak hirtelen megváltozott a tónus, s egy ellentmondást nem tűrő, katonás hang azt közölte a hallgatókkal, hogy a Szovjetunió, valamint a vele szövetséges országok hadereje baráti segítséget nyújtott Csehszlovákiának.
- Te, a ruszkik bevonultak Csehszlovákiába! – mondta Gyuri barátom, aki már akkor is képes volt különböztetni a lényegest a lényegtelentől.
Engem azonnal elkapott a harci láz. Végre történt velünk valami! Vitatkozni kezdtünk, hogy vajon ebben a helyzetben érdemes-e még hazamennünk Budapestre? Én, aki mindig optimistábban láttam a világot, azon a véleményen voltam, hogy bár ismerőseink már valószínűleg egytől egyig börtönben vannak, mégis haza kell mennünk, merthogy a családunk nem tudja, mi van velünk. (És különben is, két hét múlva kezdődik a tanítás).
Gyuri inkább elbujdokolt volna, hogy később, egy alkalmas pillanatban a szabad világba meneküljön.
Két nap múlva letelt a számunkra kimért idő, vissza kellett adnunk a kulcsokat – mások jöttek helyettünk. Mi pedig, bár nagyon tartottunk attól, hogy mi vár bennünket odahaza, a közeli helyiérdekű vasúttal hazavonatoztunk.
Az igazi meglepetés otthon ért bennünket, mégpedig azzal, hogy semmi sem változott. Minden olyan volt, mint mielőtt elmentünk otthonról: csütörtökön továbbra is a Kex és a Sakk-Matt játszott az Ifjúsági Parkban, vasárnap pedig a Hungária.
Ha volt valami, amit igazán sértésnek vettünk, ez tényleg az volt. Hát itt már semmi sem változik? – kérdezgettük egymást feldúltan.
Merthogy felforgatott városra számítottunk, éhező, elnyomott emberekre, akiknek az arcáról csak úgy sugárzik a rosszkedv, a reménytelenség és a kilátástalanság.
Máig nem tudom megbocsátani az „ismeretlen elkövetőnek”, amiért hagyta, hogy tovább folytatódjék a világ. Ki a felelős, hogy ugyanúgy van minden? - találgattam. Az oroszok? A csehek? A magyarok?
Ma már persze tudom, amit akkor természetesen még nem sejthettem: mindenért Gyurcsány volt a hibás.
A Klubháló- www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
