A Kedves Vezető ezúttal igazat mondott. Van ilyen: nem lehet mindig hazudni, néha igazat is kell mondani, hogy legyen súlya a hazugságnak.

Orbán Viktor populistának nevezte magát, de szerinte ez a magyar fülnek nem hangzik rosszul, mert azt jelenti, hogy az embereket kívánja szolgálni.

Nem azt jelenti. A kifejezés értelméről vitatkozhatnánk napestig, annyi biztos, hogy a populizmus – még kevésbé annak Magyarországon honos változata, a nemzeti szotyializmus - nem az emberek szolgálatát jelenti.

Hogy mit jelent, arról kicsit később.

Előbb arról, hogy Orbán megosztó személyiség. Eltekintve azoktól a rajongóktól, akik a haza megmentőjét látják benne, sok mindent gondolnak róla az emberek.

Egy paraszt bácsi egy néhány évvel ezelőtti riportban azt mondta róla: Horthy óta nem volt ilyen jó kormányzónk.

Mások Kádárhoz hasonlítják a Kedves Vezetőt, mondván ő volt utoljára ennyire jó János bácsi. Kádár alatt bezzeg megvolt mindenünk: kis munka, kis fizetés, kis autó, kis telek.

Kis biztonság, kis szabadság. (Utóbbi sokaknak így is több volt, mint elég.)

A kompromisszumok robotosa (Kádár nevezte így magát) értett alattvalói nyelvén, tudta, hogyan gondolkodnak. Panyókára vette a zakóját, és elment a sakkszövetségbe, ahol remizett valamelyik éppen arra járó nemzetközi nagymesterrel.

János bácsi jó volt, kár hogy annyi gazemberrel volt körülvéve.

Orbán is jó, kár, hogy őt is gazemberek veszik körül. „Ha Orbán tudná, mennyi gazemberség van az országban, biztosan nem hagyná.”

Nyugalom, tudja. Ő maga tette ilyenné ezt az országot, ő ne tudná, milyenné lett a kreatúrája?

Nagy és gondoskodó államot akar, ahol mindenki azt kapja, amit megérdemel. (Senkit nem hagynak az út szélén, és akinek kifogyott a benzinje, az átülhet egy másik autóba.)

Aki jó, annak megsimogatják a buksiját és felhizlalják a bankszámláját.

Aki nem jó, az nincs.

A kettő között vannak az alattvalók. Nem polgárok, mert a Kedves Vezetőnek olyanokra nincs szüksége. Viszont megengedő és nagyvonalú: még azt sem várja el, hogy szeressék, neki az is elég, ha nem utálják nyíltan.

Csöndben lehet nem szeretni, ettől még senkinek sem lett gyereke.

Lám, a pedagógusok szakszervezete is mennyire domesztikált: levelet írtak neki, amelyben a tanárok szomorú és kilátástalan helyzetéről számolnak be a Kedves Vezetőnek.

Mintha nem tudnák, hogy tudja. És azt is tudják, hogy esze ágában sincs ezen változtatni, mert más, nagyobb távlatok izgatják a fantáziáját, mintsem néhány tízezer pedagógus – és rajtuk keresztül néhány százezer magyar gyerek – sorsa.

Ha a pedagógusok szakszervezete komolyan venné magát, nem levelet írna a miniszterelnöknek, hanem utcára vonulna és sztrájkolna. Minimumprogramként pedig egész oldalas újsághirdetésben küldené el őt, és kormányát a jó édes anyjába.

Mások nem Kádárhoz hasonlítják Orbánt, hanem lefasisztázzák.

Orbán nem fasiszta. Populista, ahogyan most már ő maga is mondja. Ami esetünkben (pontosabban, az ő esetében) azt jelenti, hogy a hatalmon és a pénzen kívül más nem érdekli. Ezek megszerzése és megtartása érdekében bárkivel hajlandó szövetkezni, adott esetben még a nácikkal is. Nem elvi alapon - ha csak a hatalom és a pénz és szeretetét nem tekintjük elvi meggondolásnak.

Senkinek se legyenek kétségei: ha 2018-ban Vonáék segítségére szorulna a hatalom megtartása érdekében, legföljebb egy fél másodpercig habozna. (Kb. ennyi kell egy jobb labdarúgó játékvezetőnek, hogy eldöntse: befújja-e a tizenegyest.)

Kádár sakkozott, Orbán a focit szereti. Utóbbi látványosabb játék, és a nézőtéren még az is belefér, hogy a földre köpjék a szotyola héját.