Tudom, nem szép dolog, ha valakit érintetlenül hagy az, ami emelkedetten szép, ráadásul még nemzetileg is együttműködő, de amióta láttam a Hősök terén a kis zöld kaméleont, azt kell mondanom: a Kerényi-helyzet fokozódik.

Amennyiben persze, lehet még fokozni a nemzeti együttműködésnek nevezett stílustalanság tobzódását. Már az Alaptörvény asztala sem volt piskóta, jó érzésű embernél minimum kiverte a biztosítékot, talán még felsőbb szinten is érzékelték, hogy túllőttek a célon.

Ahogy a régi dakoták mondták: az asztalnak is négy lába van, mégsem szék.

Az Alaptörvény díszkiadásáról van szó, amelyhez Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott hozzávetőlegesen húszmillió forintért rendelt festményeket kortárs magyar képzőművészektől. Ezen alkotások egyikén, a Nagy Imre újratemetését ábrázoló, Galambos Tamás által naiv stílusban elővezetett alkotáson, a figyelmes szemlélő felfedezheti Orbán Viktort.

Félreértések elkerülése végett: nem az oszlop tetején pucsító, kicsiny zöld kaméleonba álmodta bele az alkotó a Kedves Vezetőt - ez az ilyenkor elvártnál nagyobb merészséget, már-már valódi civil kurázsit feltételezne. Minden más várakozással ellentétben, nem állati tulajdonságokkal felruházva, hanem Önnön saját, mondhatni magánemberi valóságában lett ábrázolva a miniszterelnök, ráadásul úgy, hogy a megtévesztésig hasonlít az igazihoz.

Sőt, talán azon is túl, el sem lehetne téveszteni, ugyanis a képen látható tömegből egyedül az akkor még ifjú Orbán Viktor megformálása tekinthető emberábrázolásnak. A többiek leginkább elnagyolt dinnyefejek - nem mennénk bele, mi ennek az üzenete, gondoljon mindenki arra, amire akar. (Vagy arra, amire mer.) Tény viszont, hogy az alkotó nem vitte túlzásba a miniszterelnök képi ábrázolását, akinek volt kifestőkönyve gyermekkorában, láthatott ennél finomabb, cizelláltabb vonalvezetést is.

Egyébként meg nyilván maga az ötletgazda sem gondolta komolyan, hogy bárki képes lesz röhögés nélkül végignézni az adófizetők pénzéből fizetett festményeket. Nem is ez volt a cél: a tizenöt festmény mindegyike egy-egy gumicsont, s mint ilyen, egyetlen nagy és nemes célt szolgál. Azt, hogy az emberek, s főként a hozzánk hasonló közírók, rárepüljenek a témára. Ezen kérőddzenek, ezt csócsálják, hogy közben a kormány zavartalanul folytathassa a maradék demokrácia totális lebontását.

De, legalábbis, ha lehet, ne a nehézségekre fókuszáljunk.

Mert, bármennyire is fürgén szeli a habokat a mi mozgékony gyorsnaszádunk, és hiába a sikeres elrugaszkodás a Nyugattól, vannak olyan elvetemült honfitársaink, akik mindezen nagyszerűségeknek mégsem képesek felhőtlenül örvendezni. Akadnak ugyanis, akik nem díjazzák, ha tartósan 300 fölött szárnyal az euró, és ettől önhibájukon kívül megdrágul az életük. És vannak, akik annak sem tudnak tapsikolni, hogy már nem csak orvosok és ápolók, de gyógyszerek is hiányoznak a kórházakból. Hoffmann meséit az oktatásról maga a mesélő sem hiszi el, ami meg mégis hihető, attól már egy ideje lidérceset álmodnak a tanárok és a szülők.

Ha innen nézzük, a Kerényi-féle, közpénzből fedezett húszmilliós huncutkodás a nívós szórakoztatás kategóriájába tartozik. Ránk is fér egy kis gondtalan mulatság: nehéz időket élünk, felemelkedésről, teszem azt, jobb, emberibb életről, már a kormány környezetében is ciki beszélni. Aki mégis annyira ostoba, hogy megpróbálja, az kihívja maga ellen a sorsot: hülyének nézik egy olyan világban, ahol normálisnak sem jó lenni.