Jogunk van megismerni a múltat, de nem biztos, hogy lesz rá lehetőségünk.

A ki tudja miért épp most előkerült ügynökkérdés kapcsán jutott eszembe mindez. Igaz, a kérdést úgy is fel lehetne tenni: miért épp most ne lenne aktuális az ügynökmúlt? Hiszen a rendszerváltozás óta eltelt huszonvalahány évben mindig is az volt. Alig akadt év, amikor valamelyik párt ne jött volna elő azzal, hogy most aztán már tényleg tenni kellene valamit. Mert az lehetetlen, hogy még mindig nem látunk tisztán, nem tudjuk, kik és miként működtették a kommunista rendszert. Itt élnek közöttünk a pártállam haszonélvezői, pozícióban vannak, voltak, lesznek – megfelelő aláhúzandó.

Irgum és burgum.

Nagyon csendben és csupán zárójelben jegyezném meg: a múlt feltárása normális üzemmenetben nem a politikusok, hanem a történészek feladata volna. Politikusok is képesek persze prezentálni a múltat, de ez esetben nem egy, hanem sokféle múltat fogunk megismerni.

Ahány párt, annyi történelem.

Hamarosan feláll a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, hogy szülessen egy uralkodó múlt, amely az aktuálisan kormányon lévők érdekeit jeleníti meg. És lesz még egy másik, kevesebb szavazattal bíró, ám azért szintén létező ellenzéki múlt.

Már az egykori párttagok – a pártállam működtetői - megítélése sem egyértelmű. A mai, magát jobboldalinak és antikommunistának mondó kormány prominensei között számosan az egykori MSZMP tagjai voltak. Ők persze, szemben a politikai ellenlábasok volt párttagjaival, nem meggyőződésből, még kevésbé karrierizmusból léptek be az akkori állampártba. Hanem azért, mert állandó zaklatásnak voltak kitéve, zsarolásnak, ha úgy tetszik. S mint ilyenek, „belülről bomlasztottak”. Olyan is akadt közöttük – Hoffmann Rózsa például – aki saját bevallása szerint azért választotta a párttagságot, mert csak így lehetett belőle iskolaigazgató.

Most valamiért megint előtérbe került az ügynökkérdés. Mindig oka van annak, ha ez a téma fontossá válik. Mert mindig van valami, amit el kell hallgatni, amiről el kell terelni a figyelmet, ami helyett másról kell beszélni.

Ezért sem lehet hiteles senki, aki ma, sok évvel a rendszerváltozás után az ügynökkérdés megoldását tartja a legfontosabb feladatnak.

Pedig, önmagában ez valóban lényeges kérdés, a múltunk nem elhanyagolható része, jogunk lenne megtudni, hogy kik és mit jelentettek rólunk, származott-e - és ha igen, milyen - kárunk ebből. Ki az, aki miatt annak idején nem kaptunk meg egy állást, nem juthattunk útlevélhez, lakáshoz, telefonhoz, emberi élethez.

Ám a múltnak ezt a szeletét megnyugtató módon soha nem ismerhetjük meg. A rendszerváltozás idején az akták egy része megsemmisült, más akták megvannak ugyan, de nem ott, ahol lenniük kéne. Ki tudja, hol, kinél landoltak ezek a dokumentumok. A folyamat a rendszerváltozás után folytatódott. Ahány kormány, annyi titokminiszter. És mindegyiküknek nem csak lehetősége, de érdeke is volt hozzáférni az aktákhoz. Menteni a rá, és párttársaira kínos dokumentumokat, bespájzolni a politikai ellenfeleket besározó papírokból.

Mely utóbbiakat, kellő időben, elő lehet venni, meg lehet lobogtatni. Legyen az illető politikus, neves filmrendező, frakcióvezető, miniszter, vagy - mint mostanában az interneten terjedő dokumentumszerűség alanya – miniszterelnök.

Néhány éve volt egy javaslat, amellyel most, ha lehet, még a korábbiaknál is jobban egyet lehet érteni. Ennek lényege a következő: akinél, bármilyen terhelő adat, dokumentum van, álljon elő vele. Legyen az kellemetlen bárkire - kisemberre, nagykutyára. Nyíljanak meg a levéltárak a kutatók, a sajtó munkásai előtt, és az egyszerű emberek előtt is, hogy mindenkinek joga legyen megnézni, hogy kik és mit jelentettek róla a korábbi évtizedekben.

És ez az időszak tartson, mondjuk két hónapig.

Azt követően viszont tilos legyen bárkinek az ügynökmúltját emlegetni. Szabályozza törvény, milyen bűncselekményt valósít meg, aki a türelmi idő lejártával, bárkinek a lejáratásával hozakodik elő, s milyen büntetés jár e jogszabály megszegőinek.

Akkor talán magunk mögött tudhatjuk végre a múltat, s megbékélhetünk a jelennel.