Tulajdonképpen simán nyerhettük volna a meccset. Normál időkben legalábbis, békés, gárda-és őrseregmentes üzemmódot feltételezve. Minden poszton erősebbek vagyunk, nálunk nincsenek a kormányban szélsőségesek, nem mi írjuk át a nemzetiségi tankönyveket, gólokkal vagyunk jobbak, mint Ficóék.

Mellesleg, csak megjegyezném halkan: béke van ma is. Igaz, nem felsőbb szinten, hanem az emberek viszonylatában.

A politikusok más tészta - hiába álltunk győzelemre, elég volt néhány figyelmetlenségből eredő labdakezelési hiba, s máris gyötrelmesen nehézzé vált a folytatás.

A mi hülyéink ész nélkül nekimentek az ottani elmeápoltaknak. Királyhelmecen maskarás majmok vonultak, igaz, nem túl nagy számban.

Kevesen voltak, de elegen.

Elegen ahhoz, hogy felbőszítsék azokat a szlovák politikusokat, akik csak az alkalomra váltak, hogy valaki felbőszítse őket. És azt a szlovák zászlót sem kellett volna elégetni a követség előtt, Budapesten. Általában semmilyen zászlót nem kell elégetni – de ezt most különösen nem kellett volna. Olaj volt a tűzre ez az elégetett szlovák zászló, felhozta a már padlón lévő ellenfelet, aki persze egy ekkora helyzetet a világért sem hagyott volna ki: naná, hogy kíméletlenül bevarrta a felső ficakba.

Biztosan oka volt rá, bár ép ésszel nehéz lenne megmagyarázni, vajon miért gondolta Drávapiski polgármestere, hogy a falu helységnévtáblájára éppen most legalkalmasabb kitenni a No Fico feliratú papírdarabot. Drávapiski ugyanis a legjobb tudomásunk szerint egy csöppet sem határos Szlovákiával, mi több, kifejezetten a déli határszakaszon fekszik. Elég nehéz elképzelni, hogy ilyen földrajzi viszonyok közepette Fico miniszterelnök átsétáljon a párkányi hídon és egyszerre csak Drávapiskin találja magát.

Ahol, amint azt a hős papír cetli is tudatja, a település polgármestere számára ő egy nem kívánatos személy.

Drávapiski többi lakóját nem kérdezte senki az ügyben.

Hacsak az ő közvetlen szomszédságukban, Drávapiski határában nincs egy másik Fico - bár ez inkább az elmekórtan tárgykörébe tartozik.

Szóval, ahelyett, hogy simán hoztuk volna a meccset, magunknak tettük nehézzé, és most a nemzetközi közvélemény azt mondhatja, hogy két nacionalista ország fenekedik egymásra, egyik sem jobb a másiknál. Az egyik 19, a másik meg egy híján húsz.

Mondjuk, azért most köszönhetünk egyet, s mást a szlovákoknak. Tudom, nem demokraták, s ha lenne náluk adatvédelmi, meg mindenféle más ombudsman, akkor azok most hörögnének, kapkodnának a paragrafusokhoz, és a demokratikus alapjogokat emlegetnék.

Ezzel együtt jelen pillanatban az a helyzet, hogy a szlovákok segítenek nekünk lerendezni a mi saját bejáratú, házi használtra rendszeresített nácijainkat.

Megálljt parancsoltak a helmecbányai hősöknek – ilyenről a magyar hatóságok megfelelő politikai konszenzus hiányában, mindmáig csak álmodozhattak.

Nem mintha a magyar rendőr nem bírna különbséget tenni egy normális ember, valamint egy levitézlett operett-fasiszta között.

Hogyne tudna, csak azt nem tudja, megvan-e neki engedve?

Mármint, hogy felismerje a nácit, bekísérje és átadja őt az igazságszolgáltatásnak.
Joghézagok vannak itten kedves barátaim: ipari-agrár-joghézag ország vagyunk. De talán már nem sokáig, mert most úgy tűnik, talán végre összekapjuk magunkat valamelyest. Nem kicsit: nagyon.

Merthogy nem tehetünk mást.

Jönnek a szlovákok, nyomják ránk Európát.

Nemcsak a gazdaságot kell gatyába rázni, a saját renoménkat úgyszintén.

És most már talán a mi köztársasági elnökünk is megritkítja a nemzeti parkokban végzett szánalmas botorkálásait. Talán végre visszatér miközénk, emberi lények világába. Merthogy nekünk nagyon nagy szükségünk van rá. Nem személyesen persze, hanem az általa képviselt intézményre.

Mert ha mondjuk, a mi köztársasági elnökünk összevonná az összes rendelkezésre álló szemöldökét, akkor talán a bíróságok is csipkednék magukat a Magyar Gárda perével kapcsolatban. És akkor nem az lenne, mint az első tárgyaláson volt: hogy csak a gárdatagok által engedélyzett közönséget engedték be a tárgyalóterembe.

És az a szégyen sem eshetne meg, ami egy közép-európai országban - nevezzük a példa kedvéért Magyarországnak - megesett: hogy egy bírót úgy megfenyegettek, hogy visszamondta az ügy tárgyalását.

Jó, nem példa nélküli az ilyen, jobb banánköztársaságokban is előfordul hasonló. De ez itt kérem Európa, még ha nem is mindig látszik rajta.

Szóval, köszönjük meg szépen a szlovákoknak, ha a magyarok nyilasaitól megmentenek bennünket!

A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata