Magyarországot megszállták a tálibok. A vártnál gyorsabban és könnyebben foglalták el az ország nagy részét, alig volt ellenállás. Mára szinte minden az ő uralmuk alatt áll.

Elfoglalták a középületeket, az országgyűlést, a minisztériumokat, a parlamentet, bekebelezték a rendőrséget, az ügyészséget, megfegyelmezték a kezdetben még renitens alkotmánybíróságot.

Övék a törvény, akire rámutatnak, azt máglyára küldik, mert bűnös.

Övék a kultúra, a tájékoztatás, a hatalom.

Hogy ez miként történhetett meg velünk, az mára már majdhogynem mindegy. Gyanútlanok voltunk, a szükségesnél kevésbé éberek. Elhittük, hogy a XXI. században, az Európai Unió egyik országában ez nem történhet meg.

Megint megtanultuk: ami megtörténhet, az többnyire meg is történik.

Még 2010 elején is voltak olyan, a tálibokkal amúgy távolról sem rokonszenvező politikai elemzők és más értelmiségiek, akik okos dolgozataikban arról értekeztek, hogy nem is baj, ha a tálibok kétharmadot kapnak. Legalább lesz végre egy erő, amelyik zavartalanul végrehajthatja a programját.

Csakhogy, a táliboknak nem volt programjuk. Lehetett volna, mert lett volna rá nyolc évük, hogy kitalálják, mit is akarnak kezdeni a gazdasággal, az oktatással, az egészségüggyel, a sporttal, a kultúrával.

Röviden: Magyarországgal.

Ám ők ehelyett csak azon agyaltak, miként lehet a hatalmat megszerezni, majd megtartani – az idők végezetéig, s ha lehet, még azon is túl.

Mára övék lett az ország. Ők mondják meg, mi a jó, és mi az, ami nem. Hogy mikor szabad vásárolni, és mikor kezdődik egy ember élete.

Újabban már a szavainkat is kisajátítják: megmondják, hogy mely kifejezések használhatók a kommunikációban, és mi az, amit kerülni kell. Szegénység nincs, csak rászorultság, a stadion helyett pedig fedett sportlétesítmény írandó.

A magyar tálibok szótárában a félretájékoztatás a hír, az elhallgatás az információ, a csúsztatást pedig kommunikációnak nevezik.

A hírhamisításért nem büntetés, hanem előléptetés jár, a nem odaillő szereplők kimontírozásáért dicséret.

Hazudni nem szégyen, hanem érdem, mert az ő világukban a hazugság az igazság.

A magyar tálibok azért lehetnek ennyire sikeresek, mert ismernek bennünket. Tudják, hogy milyenek vagyunk, belelátnak a lelkünkbe. Kihasználják, hogy szeretjük magunkat szebbnek látni, mint amilyenek valójában vagyunk. Okosabbnak, tisztességesebbnek.

A mi hazugságainkra építik a saját hazugságaikat a tálibok, mert tudják rólunk, hogy milyenek vagyunk.

Befogadónak hazudjuk magunkat, miközben feljelentünk, ha idegent látunk a vonaton. Szabadságot szerető népnek, miközben a lojalitás szabadságát szeretjük.

A lojalitás szabadsága olyan, mint az illiberális demokrácia - vagyis semmilyen.

Azt szeretjük, ha egy nagy, gondoskodó állam van a fejünk fölött. Olyan hatalom, amelyik nem csak gondoskodik rólunk, de gondolkodik is helyettünk. Megmondja, hogy mikor vagyunk jók, és mi az, amiért szégyellnünk kell magunkat. Mikor vagyunk szerető szülők, jó apák és anyák. Egyáltalán: mikor vagyunk család.

Mikor vagyunk jó polgárai a honnak, és mikor hazaárulók.

A magyar tálibok által kreált állam nálunk is jobban tudja, hogy mit akarunk. Azt akarjuk, hogy megsimogassák a fejünket, ha jók vagyunk, és büntessenek, ha megérdemeljük.

A magyar tálibok az egyszínűséget szeretik: a szürke számtalan árnyalatát.

Kedvenc sportjuk a futball, amelynek általuk írt szabályait a közéletre is kivetítik, a politikában az egészpályás letámadásnak egy speciális válfaját játsszák: nem a saját tizenhatosán támadják meg az ellenfelet, hanem már a meccs előtt, az öltözőben szétrúgják a bokáját.

Csak a saját vicceiket értik, a másokét nem szeretik. Aki nincs velük, az nincs.