Mi a legnagyobb veszély, ami ma Magyarországra leselkedik?

Túl azon persze, amit sokan már régóta tudunk. Nem az unortodox gazdaságpolitikának csúfolt ámokfutásra, a kormányzásként eladott populizmusra gondolok, de még csak nem is a demokratikus intézményrendszerek lerombolására, a használaton kívül helyezett fékekre, a hazug tájékoztatásra. Vagyis, nem arra, amit kedvenc kétharmadunk a falkaforradalom révén adott a népnek.

A legnagyobb veszélyt nem ezek jelentik a számunkra, hanem mi magunk. És még csak nem is egyszerűen a reménytelenségünk és a kilátástalanságunk miatt. Ezek ellen előbb, vagy utóbb lázadni szoktak az emberek, és elűzik azokat, akik a bajt rájuk hozták.

A megszokás a legnagyobb baj, és a beletörődés. Ez a legnagyobb veszély: hogy fokozatosan, lépésről lépésre elfogadjuk azt, ami van. Morgunk egy kicsit, nem túl hangosan, aztán csináljuk tovább, amit megengednek nekünk.

Regisztrálunk, mert így találják jónak, lakásunkba hívjuk a jegyzőt, figyeljük, hogy valóban a bal felső sarokba teszi-e a pecsétet, hogy érvényes legyen a feliratkozásunk.

Elfogadjuk a szabályokat. A szabályaikat. Ez az igazán veszélyes dolog. Hogy az ő szabályaik a mi szabályainkká lettek, s már fel sem tűnik e szabályok embertelen, erkölcstelen és irracionális volta. Már azzal is megelégszünk, ha legalább a saját maguk által kitalált szabályokat betartják.

Persze, azokat sem tartják be. És amikor ez már kezd kínossá válni, új szabályokat hoznak. Olyanokat, amelyeket mi betartunk, mert lássuk be, nekünk találták ki ezeket az új szabályokat is, nem maguknak. Úgy tesznek, mintha rájuk is vonatkoznának, közben meg, ott játsszák ki, ahol csak tehetik. Csókosok kapják a földek javát, a házelnök évente négymilliónál többet költ a pénzünkből benzinre, az állam a mi pénzünkből kifizeti az eladósodott önkormányzatok tartozását. Film nem készül, a színházakat bezárják, Horthy már nem a kertek alatt lopakodik.

Mindezt lehet, mert azt mondják, hogy jövőre jobb lesz. Vagy majd egyszer, de legkésőbb valamikor. Egyelőre még nem lett jobb semmi, ám ez csupán idő kérdése. Jön majd pénz valahonnan. Az IMF-től biztosan nem. Keletről fúj a szél, és az sem kizárt, hogy a most még vonakodó, a magyar kormányt amúgy megvető és lenéző kínaiak a zsebükbe nyúlnak. És talán a baltás gyilkost nemzeti hőssé avató azeri kormány is tudja majd, mi a kötelessége.

Lesz pénz, persze, de csak annak, aki megérdemli. Mi is kapunk majd - vissza a sajátunkból – valamennyit. Volt már ilyen, szocializmusnak hívták. Aki élt benne, és nem szelektív az emlékezete, tudja. Mi voltunk a legvidámabb barakk, és sajnálkozva néztük a nálunk is reménytelenebb helyzetben lévő sorstársainkat. Magunkban persze, csöndben örültünk: mennyivel jobb nekünk, mint a bolgároknak, a keletnémeteknek, a románoknak.

Szegény szovjetek, róluk nem is szólva.

Az övékénél több szabadság, pontosabban, kevesebb szolgaság jutott nekünk. És elhittük a Nagy Magyar Tündérmesét, hogy addig jó, míg Kádár él.

Ma, úgyis, mint a legbirkább barakk lakói, ugyanebben a hazugságban hiszünk. Csupán a nevet kell behelyettesíteni, ötbetűs ez is.